Igazán nem kegyes a futball Istene a sorsüldözött magyar fociválogatott tagjaihoz. Pár napja a holland válogatott negyedgőzzel, röhögve törölte bele a fapapucsát a papíron a világbajnokságért focizó, ám valójában tökéletesen láthatatlan légióként támolygó magyar válogatottba. (Illetve dehogy is láthatatlan: Guzmics feledhetetlen bukaresti megoldása után egy másik szombathelyi, Devecseri jelezte Amszterdamban fejesével, hogy van a pályán Haladás!) Immár szembe kell nézniük az arcpirító vereség után a szurkolókkal. Ami vélhetően nem lesz egyszerű menet, mert azért a kudarcokhoz igazán hozzászokott honi fociközegben is kiverte a biztosítékot a válogatott 110 éves történetének legnagyobb veresége. Nem lepődnénk meg pár jól irányzott transzparansen, vagy rigmuson, de azon se, ha a kutya se menne ki a meccsre.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezúttal olyan csapat látogat hozzánk, amely ellen – ezt még a 8-1 után is megkockáztathatjuk – még ilyen megtépázott idegállapotban is nyerni fog a válogatottnak nevezett társulat. Ha nem, az még az amszterdami oktatófilmnél is nagyobb blama lenne. Andorra ugyanis igazán a legritkább esetben szokott egyáltalán gólt rúgni, nem is beszélve a csodaszámba menő pontrablásaikról. Azokat is kiváltképp az otthoni meccseikre tartogatják, nem hagyva ki az élményből a miniállam nemzeti stadionjaként funkcionáló, telt ház esetén is csak 1500 nézőt befogadó fővárosi pályájuk közönségét. Mielőtt azonban mindezen jót derülnénk – nekünk aztán végképp nincs okunk mosolyogni senkin sem! –, szögezzük le: Andorra alig másfél évtizedes nemzetközi futballmúltjához képest egyáltalán nem kis teljesítmények állnak már mögöttük.
A Franciaország és Spanyolország közé beékelődött, alig 80 ezer lakosú pireneusi társhercegség (mindenkori társhercege a katalán Urgel püspöke és a francia államfő) fölött ugyanis olyannyira elment az európai történelem, hogy még a békékből és a háborúkból is kifelejtették őket. Így hát nem is csoda, hogy az 1993-as alkotmánymódosítás után ENSZ-taggá váló államban csak egy évre rá alakult meg a labdarúgó szövetség, összefogva az addig a spanyol regionális ligákban focizgató amatőr csapataikat.
Rögvest el is indították nyolccsapatos saját bajnokságukat, amelynek legfőbb érdekessége, hogy az összes bajnoki mérkőzést az egyáltalán stadionként értelmezhető két pályájukon játszák, imígyen lényegtelenné téve a pályaválasztói jog fogalmát az andorrai fociban. A bajnokság erejét jól jelzi, hogy legkomolyabb csapatukat, az FC Andorrát a mai napig nem tudták rávenni, hogy válassza a hazai pontvadászatot a katalán Primera Catalana, vagyis a spanyol 5. liga helyett. Így hát főleg a hazai bajnoki csúcstartó FC Santa Coloma és a Principat a kilencvenes évektől lelkesen elindulhatnak az európai kupákban, hogy aztán az első fordulóban búcsúzzanak. A Principat még 1998-ban akadt össze a Ferencvárossal az UEFA-kupában (6-0,8-1), de azóta mi is felzárkóztunk a korai búcsúk tekintetében az andorrai focihoz.
Andorrában – a fentiek alapján nem meglepő módon – a legtöbb játékos amatőr vagy félamatőrként űzi ezt a szép játékot, nagyon ritka az olyan tehetség, mint a jelenlegi válogatottat irányító és a minden idők legjobb andorrai játékosának megválasztott Koldo Alvarez, aki egészen az Atletico Madrid B-csapatáig jutott, de védett a Toledoban és a Salamancában is, igaz akkor, amikor azok nem voltak tagjai a spanyol élvonalnak.
A 2005-ben,79 válogatottsággal visszavonult Koldótól – bármilyen hihetetlen is – az andorrai sikerkorszak visszatértét várnák a szurkolók. Az észtek elleni, 1996-os bemutatkozó mérkőzés (1-6) óta ugyanis a válogatott már három ellenfelét is legyőzte (Macedóniával, Fehéroroszországgal és Albániával esett meg ez a világcsúfság), a kilenc döntetlen mellett. Bár átlagban csak minden harmadik meccsen találnak a hálóba és ritkán kapnak háromnál kevesebbet, a szurkolók ma is könnyes szemmel emlegetik a 2006-os világbajnokságért vívott selejtezőket. Ott ugyanis bekövetkezett a megacsoda: tétmérkőzésen győzött a csapat Macedónia ellen 1-0-ra!
Ráadásul az andorrai futball 6-3-jának megfelelő diadalt még sikerült megfejelni két pontszerző 0-0-val is. Idegenben szintén Macedónia, majd otthon a finnek életét keserítették meg hősies védekezésükkel, ily módon öt ponttal zárták a selejtezőket. Ezt sem előtte, sem utána nem tudták megismételni, sorozatról sorozatra elveszítve minden meccsüket. Ugyanakkor nem szabad elhallgatni, hogy Andorrában voltak olyan mérkőzések, ahol igen megszenvedett az orosz szbornaja és többször a szlovák válogatott is. Arról nem is beszélve, hogy a most zajló sorozatban a hollandoktól is csak kettőt, majd hármat kaptak. Mi ennyit simán hozunk ihletett napjainkon egy félidő alatt is az oranje ellen!
A válogatott legnagyobb sztárja a középhátvéd Ildefons Lima, aki megfordult a Rayo Vallecanón túl svájci, görög és olasz csapatokban is, továbbá ő egyben a válogatott gólrekordere is, köszönhetően annak, hogy ha kedve úgy tartja, hajlamos középcsatárt is játszani. Mellette nagy név Andorrában a mostanában jobbára csereként bevetett, 37 éves biztosítási ügynök, Oscar Sorenjee, aki belső védő létére is több mint tíz gólt jegyzett a nem túl hosszú andorrai góllistán. Ide sorolható a jónevű Ayala (aki az építőiparban tevékenykedik, s a főváros, La Vella városházája is a nevéhez fűződik) és a Real Madrid C-csapatát erősítő tehetség, Marc Vales is.
Andorra nem adja könnyen a bőrét senkinek. Bár 5-0-ra győztünk ellenük a selejtezők nyitányán, az eredmény csalóka. A törpeállam válogatottjai még az utolsó percekben is keményen ütköznek: amíg erejük bírja, hajtanak. Bár Szalai Ádám már az andorrai mérkőzés után szóvá tette, hogy a durva falusi csapat módjára rugdalózó ellenfél tisztátlan eszközöket is bevetett ellenünk, vélhetően most már a hollandiai bohózatot náthára hivatkozva kihagyó csatárunk is szerényebben áll a szimpatikus andorrai amatőrökhöz.
Már csak azért is, mert olyat tudnak, amit mi Bukarestben és Amszterdamban bicskanyitogató módon nem tudtunk: úgy játszanak, hogy minden válogatott találkozó után belenézhetnek honfitársaik szemébe.
