„Az áldozati állatok másként gondolkodnak az áldozatról és áldozásról, mint a nézők; de kezdettől fogva nem hagyták szóhoz jutni őket.” (Friedrich Nietzsche)
Nagy Theodosius római császár 380. február 27-én kiadott vallási rendeletében olvashatjuk a következőket: „...a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd, amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről”. Nemsokára megjött az isteni sugallat, és a pogányokat egyre súlyosabb retorziók érték – visszavonhatatlanul megkezdődtek a kereszténység évszázadai.
Mindez abból a – talán meglepő – okból jutott eszembe, hogy a minap elolvastam Heller Ágnes Igazság a politikában című művét. Nem fogadtam meg ugyanis Schopenhauer bölcs tanácsát, aki azt mondta: „Ne olvassatok, írjatok!” Magáról a könyvről, annak tartalmáról nem mesélnék most. Tervezem ugyan, hogy elkezdek egy olvasónaplót írni, azt azonban nem szeretném egy ilyen intellektuális Csernobillal kezdeni. A könyv ugyanis csapnivaló.
Olvasás után közvetlenül felmerül az emberben, hogy hogyan adhat ki valaki ilyet a kezéből, még akkor is, ha tudjuk: a kor előrehaladása nem barátja a koherens gondolkodásnak. Hellert azonban a „budapesti iskola” – édes Istenem! – egyik legjelentősebb alakjának tartják, a Kulturkampf csataterein vitézkedő egyik briliáns hadvezérnek, akinek magvas véleményére Brüsszelben is kíváncsiak. A válasz minden marxisták elérhetetlen szerelmének, Történelem kisasszonynak szoknyája ráncaiban rejlik. Az történt ugyanis, hogy hőseink tettek róla: sohase legyenek rákényszerítve a filozófia legjellemzőbb létmódját jelentő vitára. Soha. Tekintsük hát végig az iskola történetét, az olvasói érzékenységre tekintettel természetesen csak vázlatosan.
*
A kezdet egybeesik az orosz megszállással. Az orosz csapatokkal tér vissza későbbi szellemi atyjuk, Lukács is, hosszú száműzetés után, amelyet a '19-ben játszott kétes szerepének köszönhetett. Ő azután a lábainál összegyűlt áhítatos hallgatóságnak a marxizmus csodájáról mesél. Erről neki autentikus tapasztalatai voltak, hiszem Moszkvában rettegve ugyan, de végignézhette, ahogyan elvtársainak egy részét ledarálják a Lubjanka pincéiben – amit lehet, hogy megérdemeltek, de nem azért kapták. Nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel, mert Heller maga meséli A bicikliző majom című művében: „Utáltam, ahogy Gyuri bácsi beszélt az ellenségeiről: amikor Kunt letartóztatták és megölték, Lukács és társai ünnepséget rendeztek, jól bevodkáztak. »Gyuri bácsi, hogyan tehettek ilyet? Hogyan lehetett egy ember halálát, pláne, hogy megölték, ünnepelni?« Lukács fölemelte az ujját: »Kutyának kutyahalál!«” Hogy mindezek után hogyan tudják azt gondolni és/vagy mondani róla mai csodálói, hogy „elkötelezetten hitt a szocialista demokráciában”, azt nem tudom. Mindenesetre ebből a Lukács katedrája tövében gyülekező társaságból lett a későbbi budapesti iskola.
Hogy megértsük, miért is volt ez a marxizmus oly vonzó, Leszek Kolakowskihoz fordulhatunk, aki szerint: „A marxizmus népszerűségének egyik oka a tanult emberek körében abban a tényben van, hogy a marxizmus egyszerű formája miatt könnyen érthető volt; még Sartre is észrevette, hogy [a marxizmus] egy eszköz volt, amely lehetővé tette a történelem és a gazdaság egészének megértését anélkül, hogy tanulmányozni kelljen bármelyiket is.” Nehéz ezzel vitatkozni a „budapesti iskola” későbbi szellemi teljesítményeinek láttán. A marxizmus tette lehetővé számukra, hogy nyilatkozzanak és ítéljenek minden és mindenki felől – anélkül, hogy bármiféle valós tudással rendelkeztek volna a világról, amely körülvette őket. Ezt a tudatlanságot egészítette ki az élcsapat hübrisze; és ezek együtt tették lehetővé, hogy tökéletesen azonosuljanak egy gyilkos rendszerrel, annak módszereivel és vélt céljaival. Egészen egyszerűen átverték őket, ami nem meglepő, hiszen mit sem tudtak a világról a marxista ideológia horizontján túl.
A „filozófiai vitát” ezidőtájt elveszített állások, kényszernyugdíjaztatások, emigrációk és végső esetben letartóztatások kísérték. Ezek az aktusok voltak a szocialista vitakultúra elemei, és az „ellenség” – bárki aki mást gondolt – hamar megtanulta, hogy jobb, ha befogja a száját. Krassó Györgytől tudjuk, hogy bátyja – Miklós, aki emigrációjáig maga is Lukács-tanítvány volt – Londonban találkozott Hellerrel; és mikor az meghökkenten megkérdezte tőle, hogy mindazt amit most mondott, miért nem mondta el neki korábban is, tömören azt válaszolta: „Mert feljelentettél volna, Ágika”. És ez meg is történhetett volna. Az egyeduralkodóvá tett dogmán belül folyhattak csak viták a különböző szekták között, ám ezek sem voltak valójában mások, mint a pártvezetésben a funkciókért folytatott élet-halál harc (gyakorlatilag szó szerint életről és halálról volt szó) ideológiai kivetülései. A szó valós értelmében vita nem folyt. A „filozófia” művelése kimerült a különböző nem marxista gondolkodók – akiket egyébként nem adtak ki, nehogy kísértésbe essen valaki – marxista kritikájában.
A megszépítő messzeségben megpróbálják '56-ot cezúraként feltüntetni, mint a megvilágosodás pillanatát, ez azonban egészen egyszerűen nem igaz. Heller például – akinek nem tetszett a középiskolai tanárság – levélben ilyen mondatokkal könyörög a pártnak: „Kérem az elvtársakat arra, hogy segítsenek hibáim kijavításában. Tudom, hogy anélkül, hogy a párt aktuális ideológiái harcaiban részt vennék marxista filozófus nem lehetek. Szeretném, ha megmondanák, mivel tehetnék bizonyosságot – nap napi pártmunkámon kívül – elhatározásom őszinteségéről.” „Hibák” alatt az '56-os eseményekben játszott szerepét érti természetesen. Mindezt azért, mert jobban szeretett volna az egyetemen tanítani. A levelet később a halott férje nyakába varrta. Ennyit '56-ról, mint a cezúráról. Így kerülhettek vissza a budapesti iskola egyes tagjai az egyetemekre, kutatóintézetekbe – ki hová vágyott, elvégre mégiscsak a lét határozza meg a tudatot...
*
A csendes brezsnyevi rothadásban aztán felfedezték, hogy nyugaton mindenütt eszmetársaik irányítják a szellemi életet – a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején járunk –, akik tárt karokkal fogadják őket. 1968 ugyanis töréspont a baloldali gondolkodás és a baloldali eszméket hirdető pártok történetében. Egyrészt az orosz beavatkozás Csehszlovákiában, másrészt a '68-as párizsi események rávilágítanak a mind szélesebb repedésekre a monolit marxizmus épületén. A vállalhatatlan eseményeket már a szokásos, KGB-ihlette propaganda sem képes eltakarni. Még a legütődöttebbek is, mint Sartre, elkezdenek valamiféle óvatos visszavonulást és elkezdenek a „plurális marxizmusról” beszélni, ami ugyan oximoron, de jól hangzik és nem kell egyből hülyeségnek nyilvánítani mindazt, amit eddig hajtogattak. Hőseink is pontosan ezt tették, ők is a „plurális” marxizmust kezdték hirdetni. Ezzel párhuzamosan egyből úgy is érezték, hogy szűk nekik ez a kelet-közép-európai, fasiszták által lakott akol, odakint a nagybetűs Világ várt rájuk.
A korčulai nyilatkozat aláírása mára halálmegvető bátorságként van tálalva. Ennek azonban ellentmond az iskola egy másik prominensének – a Hellernél sokkal okosabb és kifinomultabb Vajda Mihálynak – állítása. „...Miután használhatatlanokká váltunk a párt »liberálisabb« szárnya számára is, bármikor, ha szükségük lesz rá, »beáldoznak« bennünket. (...) 1972 végén eljött a »beáldozás« ideje. Hogy miért látták így, azt nagyjából tudjuk; erről azonban nem szeretnék írni, a kutyát sem érdeklik ma már ezek a párt belharcaival összefüggő történetek.” Ebből is látható, hogy egészen egyszerűen rossz lóra tettek egy bennfentes pártvitában. Van ilyen. A bujdosókat pedig nem Rodostó várta, hanem a nagy nyugati egyetemek baloldali filozófia-tanszékei; a létrejövő helyzetet talán a „luxusbujdosás” fogalma jellemezhetné a legjobban.
A szellemi légkör azonban változóban volt. A marxizmus „plurális” felfogása kiengedte a szellemet a palackból: ami eleinte a marxizmuson belüli „modernizációnak”, „aktualizálásnak” indult, tagadássá, vagy legalábbis alapelvek egy részének kétségbevonásává vált. Ez idő tájt, ezzel párhuzamosan és ettől nem függetlenül az amerikai gazdasági szupremácia szellemi-ideológiai szupremáciává is kezdett alakulni. Az amerikaiak és a nagy amerikai egyetemek – akik a legjobban fizettek – nem kedvelték a marxizmust. Az amerikai szellemi körképben a marxizmus csak pasztell árnyalatokban volt jelen, és ezt is jórészt kipurgálta a McCarthy-bizottság áldásos tevékenysége. Az ideológiai irányításra törekvő értelmiségiek – a „tojásfejűek” – elkezdik az afféle baloldali liberalizmus kitalálását. Ennek a levét isszuk a mai napig. Hőseink tökéletesen illeszkedtek ebbe a folyamatba. Részenként felhagytak a marxizmussal, és helyette a balliberális elveket kezdték hirdetni. Ismét csak tökéletesen lépést tartva a mainstreammel. Vita újfent nem volt, nem lehetett közöttük. Tökéletesen ugyanazt mondták, amit a többség. Szerették is őket érte. Így tengették életüket – in partibus infidelium –, amíg el nem érkeztek a '90-es évek, és lehetővé vált, hogy diadalmasan visszatérjenek, mint a szabad világ küldöttei. Érezzük át a pillanat nagyszerűségét! Azok, akik meghonosították errefelé – eszközökben nem válogatva – azt az ideológiát, amely negyven évig fogságban tartott bennünket; mint ezen ideológia legyőzői térnek vissza és lehajolnak hozzánk – tévhitek között botorkáló kis bolondokhoz –, hogy felemeljenek a fénybe. Újfent nincs vita, laudáció van. A hazai szellemi élet – a Lukács-óvoda, -bölcsőde és -szülőszoba gyermekei – boldog odaadással omlik a nagyok lábaihoz.
Csak hát minden véget ér egyszer. A balliberalizmus elérkezett életciklusának végéhez. Ennek ékes bizonyítéka, hogy nevetségessé válik. A nevetségesség minden szellemi áramlat sorsa és vége, az a pillanat, amikor önmaga paródiájává válik, erre példa a gender-ideológia megannyi vadhajtása. Új szelek fújnak és új emberek jönnek, akik – ahogyan az normális helyeken lenni szokott – kihívást intéznek a régiekhez, vitára hívják őket. Ők azonban nincsenek ehhez hozzászokva. Az opportunizmus, ami egész, itt felvázolt pályájukat jellemezte, sohasem kényszerítette őket erre. Túl ezeken az is megakadályozza a vitát, ha valaki nem állít semmi fontosat, ahogyan azt hőseink tették egész pályájuk során. Talán ez a szokatlan-ismeretlen vitahelyzet okozta Hellerben azt a feneketlen dühöt, ami ebben a TV-szereplésben is tetten érhető; hiszen lassan a poros lomtárba, a nem túl érdemes szellemi anomáliák polcára kerülnek hőseink és áldozataik.