Beszéljünk hidegvérrel egy brutális témáról, polgárháborúban álló, emberi jogokkal és erkölcsi kérdésekkel vajmi keveset foglalkozó politikai vezetők, hadurak fejével gondolkodva. Tegyük fel, hogy Aszad tényleg ki akarta irtani az adott terület lakosságát. Erre a célra számtalan eszköz közül választhatott volna, mint például nehéztüzérség, légierő, föld-föld rakéták. De a Nyugat verziója szerint a szír rezsim mindezek helyett inkább vegyi fegyvert vetett be. Ha elfogadjuk az Orvosok Határok Nélkül szervezet adatait, akkor a támadásban mintegy 3600-an sérültek meg, és 355-en haltak meg. Csekély „hatékonyság”. Politikailag viszont teljes mértékben vállalhatatlan a vegyi fegyver bevetése. Aszad nagyon jól tudja, hogy a tömegpusztító fegyver használata az a vörös vonal, amit nem szabad átlépnie, ha nem akarja magára zúdítani a nyugati hatalmak haderejét. A nyugati közvéleményt jól láthatóan nem érdekli különösképpen, ha a „megszokott” módon zajlik egy polgárháború; ám ha tömegpusztító fegyvert vetnek be, akkor a média tudósításainak hatására komoly nyomás nehezedhet a politikai vezetésre. Persze nem zárható ki száz százalékosan, hogy Aszadék vetették be a vegyifegyvert, de egy 42 éve uralmon levő rendszerről sok minden elmondható, de az, hogy ne lenne realista, és pragmatikus, az semmi esetre sem.

Kinek állhat akkor inkább érdekében a vegyi fegyveres támadás? Egyértelműen a felkelőknek.

Azt elöljáróban szögezzük le, hogy ez az ellenzék rendkívül heterogén. Több tucat különböző csoport harcol a kormány ellen, de van, hogy egymással is. A nyugati értelemben vett demokratikus erőktől kezdve a legszélsőségesebb szalafita szervezetekig elég széles a paletta. Nem gondolom, hogy a felkelők minden csoportja képes és hajlandó lenne egy ilyen tett végrehajtására; de tagadhatatlan, hogy vannak olyan erők, amelyek semmitől sem riadnak vissza (gondoljuk csak a szívkivágós és egyéb videókra). A ellenzéket elsősorban az Öböl-monarchiák és a nyugatiak támogatják, ki pénzzel, ki fegyverekkel. Ennek ellenére az egész konfliktus már egy jó ideje holtponton van. Egyik fél sem tudja maga alá gyűrni a másikat. A tömegpusztító fegyver bevetése – amint láthatjuk – szinte egyet jelent a katonai intervencióval, ez pedig az ellenzéknek úgy kell, mint egy falat kenyér. Nem példa nélküli, hogy így próbálják meg kicsikarni a Nyugat beavatkozását. Idén májusban – szintén egy vegyi fegyveres támadás vizsgálatát követően – az ENSZ szakemberei megállapították, hogy a felkelők állhatnak az akció mögött. Ezt a tényt szeretik elfelejteni a politikusok, amikor a témával kapcsolatban nyilatkoznak.

A sajtóban megjelentek alapján a Nyugat eltökéltnek tűnik a katonai beavatkozás mellett. Szintén sajtóinformációk szerint az akció néhány napig tartana csak, és a légierőre, valamint hadihajókról indított rakétacsapásokra korlátozódna.

Nézzük meg, hogy milyen következményei lehetnek egy ilyen támadásnak. Mint tudjuk, Szíria legfőbb szövetségese a régióban Irán és a Dél-Libanont uraló síita milícia, a Hezbollah. A világpolitika szereplői közül Oroszország és Kína áll a rezsim mögött. (Az oroszok egyetlen meleg tengeri hadikikötője a szíriai Tartuszban található.) Ha az intervenció bekövetkezne, a legvalószínűbb lehetőség szerint Izraelt érnék megtorló csapások, mind a szír kormányerők, mind a Hezbollah részéről. Izrael légvédelme nagyrészt kezelni tudná a problémát, de könnyen eszkalálódhatna a konfliktus a három szereplő között. Ha még azt is számításba vesszük, hogy Izrael déli határa komoly erőforrásokat köt le – gondolok itt Gázára, valamint az anarchikus állapotok uralta Sínai-félszigetre – a zsidó állam érdekeivel teljesen ellentétes lenne egy szíriai intervenció.

Mindemellett meggyőződésem, hogy Izraelnek kifejezett érdeke, hogy Aszad hatalom maradjon. Annak ellenére, hogy nem született béke a két állam között, '73-tól egészen a közelmúltig szinte egy puskalövés sem dördült el a Golán-fennsíkon. A felkelők soraiban viszont jó pár olyan csoportosulás található, amelyeknek kifejezett céljai között szerepel a rezsimváltás utáni konfrontáció Izraellel. Ahogy az angol mondás tartja: „Better the devil you know than the devil you don't know”. Az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy az Aszad-rendszer bukásával a régiós iráni befolyás és a Hezbollah valószínűsíthetően jelentős mértékben meggyengülne. Úgy tűnik, Aszad inkább tudta és tudná biztosítani a stabilitást Szíriában és a térségben, mint az esetleg hatalomra kerülő, enyhén szólva is sokszínű ellenzék.

Törökországról eddig nem esett szó, pedig már a konfliktus kezdete óta komoly figyelmet szentelnek a kérdésnek, és megpróbálják Aszadot elmozdítani. Most, a lehetséges intervenciót megelőző tárgyalások közben a törökök is bejelentkeztek, hogy részt vennének egy ilyen akcióban. Ha ez megvalósulna, a szírek valószínűleg őket is támadnák. Ezzel a manőverrel ugyanakkor Erdogan elterelhetné a figyelmet a kínos belpolitikai helyzetről, valamint egy sikeres akció esetén országa befolyását is növelné a térségben. A több évtized óta sikertelen európai integrációs törekvések miatt a Davotoglu vezette török külügy pár éve kezdi átpozicionálni magát a Közel-Kelet irányába. Az angol nyelvű média „új ottománoknak” nevezi a hihetetlen gazdasági fellendülést követően világpolitikai szerepre törekvő törököket. Azonban a helyzet elég képlékeny, és a török álmok könnyen rémálommá válhatnak egy ilyen konfliktusban. Arról nem is beszélve, hogy a kurdokkal való megbékélés is kudarcba fulladhatna, ha a dolgok szerencsétlenül alakulnának.

A Nyugat is sokat veszíthet egy félresikerült intervencióval. Már maguk a belpolitikai kockázatok is elég súlyosak ahhoz, hogy hazárdjátéknak nevezhessük a törekvéseket – elég ha csak a megerősödő terrorfenyegetettségre gondolunk. Külpolitikailag is szinte csak rosszul sülhet el a dolog. A muszlim világban akkor is gyűlölni fogják a Nyugatot, ha beavatkozik, és akkor is, ha nem. A legviccesebb az egészben, hogy az a két állam a leghangosabb követelője a katonai beavatkozásnak, amelyek legkésőbb '56 óta az Egyesült Államok segítsége nélkül képtelenek bármilyen érdeküket is elérni a térségben. A franciák gloire-ja a primitív eszközökkel folyó fekete-afrikai konfliktusokon kívül már réges-rég megkopott; de a franciák még szeretik azt hinni, hogy világpolitikai tényezők. Nem kevésbé igaz ez az angolokra, akik a „special relationship”-ből adódó eredményeken kívül szintén semmit sem tudnak felmutatni az elmúlt ötven évben (talán a Falkland-szigetek védelme idetartozik, de azok az idők is elmúltak már).

Az egész akció az Egyesült Államokon múlik. A következő napok nagy kérdése lesz, hogy a Nobel-békedíjas amerikai elnök belekezd-e elnöksége negyedik (Pakisztán törzsi területei, Jemen, Líbia, Szíria?) és egész eddig legkilátástalanabb konfliktusába.