A héten elhunyt James Gandolfini, aki minden idők egyik legjobb tévésorozatának, a Maffiózóknak a főszereplőjét, Tony Sopranót alakította. Hollywoodtól az online médiáig érzelmes nekrológokban emlékeztek meg róla. A színészről, aki minden egyes alakításában igyekezett mély és valóságos karaktereket megformálni. Olyanokat, mint a tévézés egyik legikonikusabb karaktere: Tony Soprano egyszerre volt morgolódó, kurvázó, hazudozó, beosztottjai tökét markában tartó gengszter – aki az első részben szomorú bohócként írta le magát – és átlagos amerikai állampolgár, átlagos családi gondokkal, aki pszichiáterhez jár.

Az 51 éves színészt római vakációján érte a halál – hasonló hirtelenséggel, mint leghíresebb szerepében –, ebben nagy szerepe lehetett komoly túlsúlyának is. A mindenki által kedves, rendes srácnak tartott Gandolfini egy Esquire-interjúban úgy jellemezte magát, mint „Woody Allen 130 kilós kiadása”, majd pontosított: „145 kilós”. De milyen is volt James Gandolfini? Elmondta ő maga, interjúiból szemezgettünk.

A színészetről

„Más emberek ruháiban állva eljátszani a nyilvánosság előtt valaki mást. Elég furcsa módja egy felnőtt férfi életének.” Vanity Fair, 2009.

„Belekóstoltam a színészkedésbe a középiskolában, de teljes egészében elfelejtettem. Aztán 25 évesen elmentem egy drámaórára. Asszem a családomból senki szerint nem volt túl intelligens döntés. Nem hinném, hogy bárki is úgy gondolta volna, hogy sikerrel járhatok, ami persze érhető. Szerintem csak örültek, hogy végre kezdek magammal valamit.” Vanity Fair, 2012.

„»A költözés számomra nem nagy dolog« – mondta Mr. Gandolfini, akinek a színház a szenvedélye, de kenyerét pincérkedésből és kőműves munkákból keresi. »Már kialakítottam egy rendszert magamnak. Mindent bedobálok műanyag szemeteszsákokba, amiket könnyű kipakolni az új helyen. Miután a nevem nincs egy bérleti szerződésen sem, csak megyek és jövök. Nincs felelősségem«” – egy 1988-as New York Times cikk a városi „albérletcigányokról”, amelyből kiderül, hogy az ekkor 26 éves színész sosem élt 10 hónapnál többet egy helyen.

„Nem hinném, hogy bármi érdekeset tudnék önnek mondani. Miért érdekelne bárkit is? Kit érdekel, hogy valamilyen színész miket mond? Csak idiótaként hangoznék” – mondta a tőle interjút kérő Matt Zoller Seitznek a Maffiózok sikere előtt. Vulture, 1998.

A Maffiózókról

„Elolvastam, tetszett, úgy véltem, hogy elég jó történet. De azt hittem, hogy majd valami szépfiút szerződtetnek a szerepre, nem George Clooneyt, de valami olasz George Clooneyt. Aztán hívtak, hogy tudnék-e együtt reggelizni Daviddel (David Chase, a sorozat producere – a szerk.), reggel kilenckor. Amikor fiatalabb voltam, általában igen későn feküdtem le, így arra gondoltam: Ó basszameg. Ez a srác reggelizni akar? Csak púp lesz a hátamon. Aztán találkoztunk, és az időnk nagyját nevetéssel és a családjainkról és anyáinkról való sztorizgatással töltöttük...” – Vanity Fair, 2012.

„Amikor először megláttam, hogyan végződik a sorozat, azt mondtam: »Mi a fasz?« Mármint, annyi mindenen keresztülmentem, egészen a halálig, és akkor így van vége? De aztán aludtam rá egyet, újra átnéztem és úgy véltem: »Ez tökéletes«.” – Vanity Fair, 2012.

„Olyan, mintha az érzelmeid kimutatása már rossz dologgá vált volna. Mintha valami baj lenne veled, hogyha nagyon szerelmes vagy mérges vagy és ezt kimutatod. Ha ma kimutatod az érzelmeid, ahelyett, hogy magadban tartanád őket, már terápiára van szükséged, vagy Prozacra. Ilyen világban élünk.” – New Jersey Star Ledger, 1999.

Tony Sopranóról

„A karakter illik hozzám. Nyilvánvaló, hogy nem vagyok gengszter, és vannak más aspektusai is, amikkel nehezen azonosulok, például hogy az erőszak gyakori eszköze. Ugyanakkor a legtöbb dologban, ami számít, meg kell mondjam, hogy igen – Tony olyan, mint én.” – New Jersey Star Ledger, 1999.

A sztárságról

„A pénz jó dolog! Szóval örülök neki. (...) A felhajtás, ami a Maffiózókkal járt, elég nevetséges volt. Egyikünk sem hitte, hogy sokáig fog tartani, erre tíz évig tartott. Őszintén? Nem hinném, hogy sokat változtam volna. Évekig éltem ugyanabban az albérletben. A legtöbb barátom is ugyanaz maradt. Még mindig morcos és szomorkás vagyok... De a jó értelemben!” – Vanity Fair, 2009.

„Apám milliószor elmondta nekem: »Parasztok vagyunk.« Eléggé furcsa, hogy néha más elbánásban részesülök, mint más. Eléggé rosszul esik. Nem akarok privilégiumokat élvezni” – Rolling Stone, 2001.