Úgy tűnik, nemes hagyománnyá érett, hogy az év egy bizonyos szezonjában beindul az össznépi kulturkampf: nevezzünk-e el utcát, teret, szobrot, emléktáblát Tormay Cécile-ről, Nyirő Józsefről, Wass Albertről; avagy ideológiai eltévelyedésük okán ne büszkélkedjünk velük. Páratlan évszakokon pedig érkezik a lamentálás, hogy megfosszuk-e magunkat Lukács Györgyről és Karl Marxról elnevezett köztereinktől, esetleg maradjon minden a régiben. Általában ugyanazokról a nevekről van szó, és egy idő után kissé unalmas, amikor például ezredszer olvassa fel Hiller István az ATV-ben, miket mondott Nyirő Hitlerről.
Tormay csupán egy közepesnél nem sokkal jobb írónő volt, még ha életében nagy népszerűségnek is örvendett (mint manapság Vass Virág vagy Fejős Éva). Munkássága nem predesztinálja az irodalmi kánonba való bekerülésre, életműve alapján jogosan nem ítélték neki oda a Nobel-díjat. Felesleges is volt bemennie ebbe az utcába Tarlós Istvánnak: mint azt már többen is leírták, irodalmi Nobel-díjra az ajánlásra jogosult szervezetek, személyek bárkit jelölhetnek. Miért ne lehetettek volna antiszemiták a Tormayt jelölő irodalmárok között? Ma is a választékos zsidóelleneessége miatt szokás bizonyos körökben lelkesedni az egykori írónőért, így a maga korában is hozzájárulhatott ez az elismeréshez – hiszen akkoriban elég bevett dolog volt az antiszemitizmus bizonyos polgári körökben. Ezt sajnos nem érdemes tagadni, Tormay sem lógott ki környezetéből zsidóellenes megnyilvánulásaival. Ugyanakkor az őt jelölők egyike egy zsidó családba született író, Pap Károly volt, aki 1945-ben egy koncentrációs táborban vesztette életét. Jelölte őt továbbá Horváth János Kossuth-díjas irodalomtörténész, akinek a nevét ma az ELTE BTK egyik terme is viseli.
A Nobel-díjra való jelölés természetesen nem jelent feltétlenül irodalmi kiválóságot. Ahogy Nyáry Krisztián is idézi Kollarits Krisztina írását: a Nobel-bizottság elismerte Tormay műveinek esztétikai értékét, de hiányolta a fantáziát, a „meggyőzés erejét”. A jelöléssel nem szükségszerűen járó zsenialitást már csak az is jelzi, hogy a kor nagyszerű szerzőinek egyike sem részesült hasonló elismerésben: sem Kosztolányi, sem Babits, sem Weöres. Szomorú vagy sem, úgy tűnik, akkoriban a konzervatív irodalmi tudományos élet nem nagyon akart kilépni bizonyos keretekből. Az utókor (és sokak esetében az akkori olvasóközönség is) persze meghálálta a hozzáértést: József Attila ma éppúgy az irodalomtanítás részét képezi, mint mondjuk Radnóti Miklós vagy Tóth Árpád. Tormayt ellenben, úgy tűnik, leginkább csak az erősen antiszemita Bujdosó könyv tartja felszínen, illetve az a téveszme, hogy a mellé való besorolással lázadni lehet valami „nemzetietlen”, valami „liberális” kultúrafelfogás ellen.
Ennek ellenére, ahogy a Nobel-bizottság is elismerte, úgy ma is sokan vallják, hogy az Emberek a kövek közt és A régi ház című regények jók – még ha nagy gondolatiság nem érhető tetten ezekben a könyvekben. Tormay melletti érvként hozható fel a Napkelet című folyóirat szerkesztése is, amelybe olyan nagyságok írtak az évek során, mint Szerb Antal, Keresztury Dezső vagy Németh László. (És, ha már annyian idézik lelkesen, miket írt Tormaynak küldött levelében az egyébként mindenkivel összevesző Szabó Dezső, olvassuk el azt is, Szerb Antal milyen véleménnyel volt az írónőről.) Még ha életműve többi része miatt nem is, ezekért kijárhat neki egy-két utcanév, emléktábla, akármi, de azért nincs rögtön helye is a Nemzeti Alaptantervben.
Ma Budapesten ugyanúgy utca viseli az elfeledett költő, Berda József nevét, ahogy az ünnepelt proletárköltő, Váci Mihály is megtalálható a köztéri elnevezések között. Vészi Endréről is neveztek el utcát, pedig még az egyetemi oktatásban sem igazán szerepel. Ettől még természetesen elismerésre méltó művei voltak, Berda Józsefnek szintúgy. Váci Mihály inkább ideológiai okok miatt juthatott olyan magasra a szocialista rendszerben: nem véletlen, hogy ma már az irodalmi világ nem tekint rá akkora elismeréssel. Ennek ellenére volt néhány jó verse; megérdemli, hogy a kollektív emlékezet legalább egy-két utcanévvel őrizze nevét. Ahogy felőlem a szocialista giccs éllovasa, Szilvási Lajos is névtáblát kaphat, még ha a kánonnak soha nem is fogja részét képezni. Nyirő József is írt néhány olyan művet, amelyek Székelyföldön irodalmiságuk miatt sokak szívének kedvesek; illetve Wass Albertet sem lehet annyival elintézni, hogy munkássága fabatkát sem ért. Ettől még az tény marad, hogy sehol sincsenek Kosztolányihoz vagy Tandorihoz képest; de hát a kollektív emlékezetben nem csak a legnagyobbaknak van helye.
„Nem vagyok hajlandó Zelk Zoltánt kiirtani a magyar irodalomból, mert Rákosival puszilkodott, és Gorkijt se vetem ki a könyvtáramból, mert Sztálin talpnyalója volt, miként Nyirő Józsefet sem, mert Szálasinál bohóckodott.” Előbbi mondatok Kerényi Imrétől származnak, aki úgy tűnik, újra kultúrliberális lett, csak erről elfelejtett beszámolni a nagyközönségnek. Sebaj, kacskaringós életútja elviselne egy újabb fordulatot is. Ez esetben egyet kell értenem Kerényivel. Nem az alapján kell megítélni írók, költők életművét, hogy miféle embertelen eszméknek ültek fel életük során. Sem Ezra Pound, sem Louis-Ferdinand Céline, sem mások esetében. Tormay Cécile messze nem írt azonos színvonalon az említett két szerzővel – ám az sem mondható, hogy életműve egyetlen végtelenített antiszemita fröcsögés lett volna. A régi ház érdemeit például a már említett Nyáry is elismeri: „A régi házzal szerintem sincs semmi baj. Valószínűleg Tormay olvasott először Thomas Mannt a magyar írók közül, nem nehéz észrevenni a Buddenbrook-ház hatását. De azért Nobel-díjat nem ér.”
Sajnos a mai magyar politikai környezet egyáltalán nem a Kerényi által mondottak szellemét tükrözi. Ideológiai okokból próbálják az utcanevek közül kiszorítani Lukácsot, Gorkijt és Majakovszkijt – miközben persze Prohászka Ottokár a három T közül megkaphatja a „tűr” bilétát. Jó lenne, ha a nagyobb írókat, filozófusokat sem próbálnák politikai okokból kirekeszteni a köztudatból. Irodalmi teljesítményük okán a kisebbek is érdemelnek valamifajta megemlékezést. Döntsön az életmű és semmi más. De akkor tudatlanságból kifolyólag ne vegzálják se Gelléri Andor Endrét, se Tersánszky Józsi Jenőt. Hagyják az MTA-val való bohóckodást: Tarlósnak is valószínűleg kényelmesebb lenne, ha nem kellene folyton-folyvást az ideológiai harcokra vesztegetnie az idejét. Persze, egyesek valószínűleg akkor sem lennének nyugodtak, továbbra is felemlegetnének Tormayról, hogy állítólag leszbikus volt. Lelkük rajta. Hagyjuk az ideológiát, mindenki esetében.