„Aktuális társadalmi problémákra” reagáló, nagyban improvizációra épülő, és az előadás színhelyein mindig valamennyire a helyi viszonyokhoz idomuló darabot mutat be a Szputnyik Hajózási Társaság a Nemzetiben. Ez a felvezetés rögtön becsábítja az előadásra az alternatív színház kedvelőit; akiknek azonban csalódniuk kell a középszerű, a valóságshow, a dokumentarizmus, a színházi improvizációs tréninggyakorlatok és az orwelli sötét utópia elemeit sután vegyítő darab láttán.

A Szputnyik társulat koncepciója, hogy hat magyar és külföldi színházzal karöltve, saját állandó csapatukat az adott színház néhány vendégszínészével kiegészítve hoznak létre némileg helyszínspecifikusan „politikai színházat” – amely műfaj egyébként eddig sem volt ismeretlen Magyarországon, elég a Krétakör Hazám hazám-jára vagy Feketeországára gondolni. Az előadás kiindulópontja a projektleírás szerint, hogy „valami nagyon nem stimmel körülötted, ám rendszerszerűen működni igyekszik. Vagy nagyon is működik, de nem jó.” Ez a leírás azonban valószínűleg jobban ráillik magára a darabra, mint a reflektálni kívánt társadalomra.

Fehér ruhában az állandó játékosok: a Szputnyik társulata; feketében a „kisebbségiek”, vagy „bevándorlók”, akiket mindig az aktuális vendégszínészek játszanak, és akiknek az aránya egyébként túlreprezentált a darabban a valós társadalomhoz képest. Neve nincs senkinek, csak száma. Az eredmény a tévés műfajok tempóját, harsányságát és inkoherenciáját ötvözi – mutat rá a kritika a grazi előadás kapcsán, amivel nagyjából egyet is érthetünk.

A videó használata már-már megszokottnak mondható a kortárs színházban, így egyre nehezebb valóban kreatívan használni, ami erre a darabra is igaz. Az egész előadás alatt egy operatőr készít közeliket a színészekről, a felvételeket pedig egyúttal ki is vetítik a hátteret képező vászonra. Ennek a megoldásnak azonban a valóságshow-jelleg hangsúlyozása mellett csak ritkán akad a műfaj sulykolásán túlmutató jelentősége. Egyik ilyen jól sikerült kivétel például az a jelenet, amely a tetőtől talpig befóliázott színészek szabadulását kísérő erőfeszítéseket kíséri figyelemmel premier plánban, azonban ezt is elrontja a vásznon végigvonuló, a küszködő arcokra rávágott szöveges felsorolás, amely túlságosan is a néző szájába rágja, hogy a drogoktól a munkahely mókuskerekéig mi mindent jelképezhet a szereplőket foglyul ejtő fólia.

Az előadás egyik pozitívuma a jelentős részben élő zenei kíséret, amelyet maguk a szereplők szólaltatnak meg, általában két jelenet közti betétként, amíg a vásznon az egész világ társadalmi válságának jól ismert képei pörögnek az éhező néger gyerekektől a tüntetőket verő rendőrökig. A globális problematika ezen túlmenően viszont leginkább az orwelli 1984-es hangulat adaptálásában merül ki: a láthatatlan „Nagy Testvér” – gyakran teljesen értelmetlennek tűnő – parancsaiban, és a munkahelyi robot-jelenetben, amely a kreatív kamerahasználat második, és egyben utolsó példáját nyújtja.

Sokkal érdekesebbek, szórakoztatóbbak a darab magyar vonatkozásai, amelyek közül – mivel június közepén még lesz két előadás Budapesten – igyekszem nem lelőni az összes poént, de Terikétől az első állami ismerkedős buliig terjednek a színpadi utalgatások. És hogy ki lett a show győztese? Hát az állam. Vajon csak a magyar verziónak ez a végeredménye?