Az igencsak sokféle hangszerrel és zenei hatással felturbózott, folkra épülő metalzenék egyik legismertebb képviselője a román Negură Bunget: zenéjük 1995-ös megalakulásuk óta fokozatosan vált atmoszférikusabbá, összetettebbé. A szimpla zajongásnál többre nem vágyó metalcsapatok fejlődése ez: elindulnak egy jól meghatározható stílustól, hogy aztán valami egyedit, valami szokatlant hozhassanak össze. Ahogy a legtöbb, avantgarde-dal szemező csapat esetében, úgy a Neguránál is a black metal volt ez: egyszerű, zsigerig ható, könnyen emészthető cséplést várhattunk tőlük pályájuk kezdetén. Ahogy aztán elszakadtak a szimpla dob-gitár-basszus alaptól, ahogy kelléktáruk kiegészült síppal-dobbal-nádihegedűvel, úgy váltak albumaik is egyre innovatívabbá, emlékezetesebbé. Zenéjük komorságából mit sem veszített, ugyanakkor méltóságteljesebbé, hangulatosabbá vált: végre valóban a fagyos román erdők zenéjévé vált muzsikájuk. Összehoztak két majdnem hibátlan lemezt is (az Om és a Vîrstele Pămîntului), 2011-ben pedig emlékezetes koncertet adtak a mátrafüredi Fekete Zaj Fesztiválon. Kedvező terep volt ez számukra: előadásuk szabadtérre kívánkozik, hogy minden egyes momentum jól kivehető legyen, hogy jól felépített zenéjüknek valóban meglegyen az az íve, amely a lemezeken hallható.
Idén a Negură Bunget visszatért Magyarországra, ám már egy megváltozott felállással: a dobos-dalszerző Negru egyedül maradt az együttesben, így új zenészeket kellett keresnie a jól bevált ex-tagok helyére. És bár a koncepció, az anyag már fél siker, azért látni fogjuk, hogy egy ennyire sokrétű zenét nem egyszerű teljesen új szereplők segítségével előadni. A koncert ráadásul nem a szabad ég alatt kapott helyet, hanem a Dürer Kert kistermében: szinte borítékolható volt a nyersesség, az amatőr jelleg kiütközése. A március 16-ai koncertnek azonban egy különlegessége mindenképpen volt: elkísérte az együttest a szintén a dobos által életre hívott Din Brad, ami hagyományosabb neofolk zenével igyekszik magának híveket toborozni.
A Din Bradnak éppen hogy egyszerűségében, természetességében rejlik ereje: az alapokat hozó szintetizátor mellett csak egy dob és a női ének kap benne szerepet. A vokalista, Alma hangja pedig mély, betölti az egész teret, ugyanakkor tiszta és lélekig hatoló is – van benne valami fájdalmasan szép, akárcsak a siratóénekekben szokott lenni. Debütáló lemezükön egyébként még idősebb emberek által énekelt román népdalok is hallhatóak: ahogy belőlük fakad ki a dal, az a szimplicitás jellemző a Din Brad egyéb számaira is. Ez koncerten először léleknyugtató, megkapó tud lenni, ám fél óra elteltével már nem rejt sok izgalmat magában akkor sem, ha a dalokra nem mondható, hogy egy kaptafára épülnének fel. A jobbára egyetlen hangulatot megjelenítő dalok elrepítenek messzi tájakra, magányos földekre, de felkavarni, az egyedüllét tragikumára ráébreszteni kevéssé képesek. Az énekesnőt láthatólag magával ragadja a zene ereje, átadja magát teljesen az általa előadottaknak, ám nem él együtt a két másik taggal: játszanak, a néző pedig igyekszik kiüríteni a lelkét és átérezni a dalok mélységét.
A kölcsönhatás mégis fájóan hiányzik: előadásnak elsőrangú, koncertnek még kevés, amit láthatunk. A Dor című lemez legjobbja, a Doină azért így is gyönyörű, a végére pedig még valami utazás-kezdeményt is kapunk: a Durere élőben jobban is szól, mint lemezről, ráadásul egy dalon belül többféle hangulati elem, érzés is megjelenik. Érdemes lenne ebbe az irányba mozdulniuk a továbbiakban.
Az est egyetlen magyar fellépője, a The Moon and the Nightspirit viszont mára kétségkívül Közép-Európa egyik legjobb neofolk zenekarává vált. Tóth Ágnes és Szabó Mihály együttese a 2007-es Regő Rejtem óta a műfaj hazai legjobbja – recepttel ugyanakkor nem lehet szolgálni, ehhez egyszerűen ők ketten kellenek, Ági tündérien elragadó éneke és zenéjük szárnyra kapó dallamai, delejező hatású összképe. A Moon and the Nightspirit úgy képes valami valóban őserejűt, a természetből valót visszaadni, hogy abban semmi giccs, semmi felesleges pátosz nem található: őket pedig valóban élőben kell hallani, hogy az ember ténylegesen az élmény hatása alá kerülhessen.
Ági a színpadon valóban olyan, mintha nem is e világról való volna: erdei manóhoz, tündérhez hasonló törékeny, feketébe burkolózó megjelenése, előadásában pedig van valami éteri, kifejezhetetlen szépség. Mindezt erősíti, hogy sok helyütt már a szokásos nyelvi keretekből is kilép éneke: improvizatív jellegű dalolás visz minket napsütötte mezőkre, csobogó patakok közelébe. Kiválóan működik a színpadon Misi és Ági neofolk performansza. Persze érdemes a dobost is kiemelni, aki a koncerteken hihetetlen örömjátékot szokott bemutatni: érzik ők ezt a zenét, átadják magukat neki.
Bár a néző nehezen tud kiszakadni az előadók befolyása alól, ők egy percig sem próbálják magukat előtérbe tolni: a zene a lényeg, az abban megjelenő természetes, katartikus szépség, amelyet ők közvetítőként adnak át nekünk. Egyetlen momentumot nehéz kiemelni előadásukból, mégis talán a sodróbb lendületű dalaik működnek jól élőben, ezek azok, amelyekkel a közönség együtt táncol, száll, érez – az est legjobbjai ők voltak.
A Negură Bunget két éve a Fekete Zaj legjobb koncertjét szolgáltatta: erejük teljében voltak akkor, az atmoszféra ugyanakkor kicsit sem szorult háttérbe, emlékezetes volt előadásuk. A Dürer Kert kisterme megdöbbentően kevésnek bizonyult számukra: a sokféle hangszer (pánsíp, furulya, gongszerű ütős hangszer, stb.) által keltett varázs beolvadt egy kaotikus zajmasszába, de még a dallamok is gyakran áldozatául estek a zúzásnak. Bár tudtam az új énekesről, Kati Tibor konferálásai mégis megleptek elsőre, mint egyszeri Mayhem-koncertlátogatót Csihar Attila megszólalása – az új ütős és basszeros pedig olyan volt, mintha csak az At The Drive-In-ből léptek volna elő.
Persze a lényeg az új tagok rátermettsége volt: a lécet – egyelőre – nem sikerült mindannyiuknak megugraniuk. A fúvós hangszereket csatasorba állító Petrică Ionuţescu sajnos néhol hamis volt, máshol nem is sikerült összehoznia az ismerős motívumokat. Előadásuk ritkán tudta leplezni a valóságot: itt egy szinte kezdő csapat állt össze azért, hogy az ismerős dalokat előadja, feldolgozza. Míg a régi tagok új együttese, a Dordeduh nem volt képes felvillantani a Negura dalaihoz hasonló egyediséget, emlékezetességet, addig az új tagokkal fellépő Negură Bunget viszont a korábbi tagok összeszokott produkcióját nem tudta megközelíteni. Ráadásul koncertjük nemcsak kaotikus, de túl hangos is volt a kisterembe: a dobhártyaszaggatás ellenére nem tudták hozni azt a méltóságteljes komorságot, ami az utóbbi anyagaikra jellemző. Nem csoda, hogy legjobban talán az instrumentális, ütősökre építkező Norilor című számuk szólt. Előadásuk inkább volt egy hangszerek tömegével színesített black metal produkció, mintsem Negură Bunget: ebben közrejátszhatott a hely szűkössége is, de azért a tagoknak is van még hova fejlődniük.
