A prágai Hradzsinban már május elején elviselhetetlen tömeg kavarog, fáj tőle az ember feje, persze egy itteni kávé áráért máshol akár új vesét lehetne kapni. Vagy új fejet. Bármilyen szép tehát az Arany utcácska, ki kell szabadulnunk innen. Pár perc múlva már a Kisoldal utcáit és tereit járva keresünk egy helyet, amit nem a turistáknak találtak ki. Ez persze mindig nehéz ügy egy olyan városban, amit a turisták tartanak el, mégis sikerrel járunk. Az amerikai nagykövetség közelében találunk egy kis kávézót, ahol az egyetlen asztalt ugyan négy német hölgy foglalja el, a pultnál azonban egyre-másra tűnnek fel helyiek, miközben az eladó nem beszél angolul. Bingó. A kirakatban még hónapokkal az első közvetlen elnökválasztás után is ott díszeleg Karel Schwarzenberg külügyminiszter plakátja. Az arisztokrata származású Schwarzenberg sokak szerint akkor veszítette el a köztársasági elnöki székért folyó versenyt, amikor a Beneš-dekrétumokat az emberi jogok megsértésének nevezte, Edvard Benešt pedig a nemzetközi törvényszék elé küldte volna. A nemzeti tabu megsértése persze megbosszulta magát, a nem csak Csehországban, hanem Közép-Európában gondolkozó miniszterből tehát nem lett elnök. Megisszuk a kávét és továbbállunk.

*

Az élő, hús-vér Schwarzenberget pár napra rá Krakkóban, a főterén álló Posztócsarnok felső emeletének zöld szobájában látom viszont. Újságírók tömege várja az úgynevezett „családi fotóra” érkező politikusokat: az operatőrök verekednek a jobb helyért, az élelmesebbek széket lopnak maguknak a sarokból, egy penetráns szagú lengyel kollega pedig egyenesen állon vág a fényképezőgépével. Megérkeznek a főszereplők: Catherine Ashton külpolitikai főképviselő (aki Herczog Edit nyomán az én fejemben már örökké csak „miszter” marad) és Štefan Füle bővítési biztos a Birodalomból; a keleti partnerek, illetve jelenlegi és leendő soros EU-elnökség képviselői; aztán Radosław Sikorski, a rocksztár lengyel külügyér; szlovák részről Miroslav Lajčák miniszter; végül a két régi vágású úriember: Martonyi János és Karel Schwarzenberg. A pocakos, csokornyakkendős cseh külügyminiszter elsétál a pódium mellett, és a zászlókat majdnem feldöntve alaposan megvizsgál egy falra akasztott csatajelenetet. Az én miniszterelnököm – gondolom magamban. Hogy miről beszélgettek, egyelőre titok marad. Nagyjából tíz másodpercre összeáll az egész társaság, majd távoznak. Mi újságírók hirtelen egymás nagy barátai leszünk, kart karba öltve esszük a pogácsát és a sültet, míg a miniszterek folytatják a megbeszélést.

*

Budapest, ugyanazon a napon, csak pár órával korábban. Elhaladok a vak playback-zongorista, a hajléktalan pár és a feketén szerzett zöldséget kínáló árusok hűlt helye mellett. Reggel hat óra van, kialvatlan fáradt arcok tekintenek vissza rám. Le a lépcsőn, le a metróhoz. Együtt rendet rakunk – hirdeti egy plakát, és ha a „korrupció” szó helyett mondjuk a régi gyerekszobámat raknánk a felirat mögé, akkor lenne is értelme a dolognak. Másik oldalt viszont Magyarország jobban teljesít. Ahogy az ezer éves metrókocsi megérkezik, és én abban reménykedem, hogy be is fut majd a Deákra kigyulladás nélkül, ez a két párhuzamos valóság elhúz mellettünk. A kocsi sarkában három holland srác vonultatja fel a keményen átmulatott éjszaka minden attribútumát. Már Bem József szobránál ülve gondolkozom: megkérdezhettem volna tőlük, milyennek találják a közép-európai másnaposságot.

*

Ha azt mondom, hogy alkímia, akkor mindenki azt hiszi, hogy egy prágai etűd következik. Pedig Krakkóban vagyunk, a Plac Nowyn lévő Alchemia nevű kocsmában, amely mellett elbújhat a legtöbb hazai romkocsma. Az Alchemia középkori hangulatú, misztikus hely, ahol a legtöbb fényt az asztali gyertyák adják. G-ből pár sör után előtör Sigmund Freud szelleme: mit sem sejtő páciense a kocsmától láthatóan lélekben elhatárolódó pincérlány, aki analitikusunk szerint vallásos neveltetésű és egy vidéki kisvárosból érkezve innen finanszírozza egyetemi tanulmányait. Lehet ebben valami, pár órája múlt csak, hogy lélekszakadva elfutott mellettünk egy hipszterlány: talán ByeAlex koncertezik a környéken, gondoltam; aztán legközelebb a közeli templom hátsó fertályában térdelve láttuk viszont. A Plac Nowy az ablak mögött lüktet, de olyan intenzitással, ami teljesen meglepő attól a várostól, ahol több apácát láttam egy nap alatt, mint egész életemben. A tér közepén tömegek állnak sorba ételért: nem tudjuk, mi lehet az isteni manna, ami megér legalább fél óra álldogálást (most már tudom, zapiekankának hívják: gyakorlatilag egy melegszendvics). A zene üvölt, a fiatalok az utcán táncolnak, a hangulat fergeteges: remélem, ezen a téren nyitjuk újra a magyar konzulátust. Hogy egyik útitársam szavait használjam: Krakkó szexi.

*

„Visegrádi Harci Csoport” – e bűvös szavakat Martonyi János külügyminiszter mondja csak úgy mellékesen, a kolléga valamelyik kérdésére válaszolva, hátunk mögött a Wawellel. Még sose hallottam erről a projektről, pedig 2011 óta fut. Szemem előtt már vonulnak a lengyel-szlovák-cseh-magyar tankok és hadosztályok, hogy lecsapjanak gaz ellenségeinkre. Ezzel a dologgal például egy szempontból már előrébb lennénk, mint a hadsereg nélküli EU. Martonyi Jánoson látom, hogy neki ugyanolyan szívügye a visegrádi együttműködés, mint nekem. Ez ugyanis a harmadik út a Brüsszelnek való feltétel nélküli engedelmesség gyurcsányi útja, valamint a Szaúd-Arábiában feleslegesen parolázó Szijjártó Péter között. Az EU-n belül minden téren szorosan együttműködő Közép-Európa egy lehetséges jövő, és talán az egyik legjobb számunkra. Amíg nem lépünk teljes súlyunkkal erre az útra, addig maradnak az ilyen izgalmas dolgok, mint a Visegrádi Harci Csoport. Csak nehogy Varsóban írják alá a szerződést.

*

A prágai Károly-hídon sétálunk. Aki fogott már kezében útikönyvet, az olvashatott róla, hogy 1648-ban, a Közép-Európa jó részét romba döntő háború végén itt állította meg a svédeket a prágai diákokból és zsidókból szerveződő szedett-vedett hadsereg. Valahogy olyan jellemző, igazi közép-európai momentum ez: a külső hatalmat együtt veri vissza az egyetem valószínűleg kevert német-cseh hallgatósága és a város többször üldözött zsidói. Fel kell ismerni, hogy a keveredés, a többnemzetiségűség nem teher, hanem érték. Ahogy Konrád György írja: „többé-kevésbé valamennyien közép-európai vérkeveredések leágazásai vagyunk. Azokban a pillanatokban voltunk erősek, amikor szövetkeztünk, és tanulni mentünk egymáshoz. Közép-európai mivoltunkat a kultúráinkban rejlő életstratégiák hasonlóságai és különbségei írják körül”.

*

Persze pont az ilyen dolgok miatt nehéz ez itt mifelénk – gondolom, ahogy elhajtunk Árva vára mellett. Miközben nagyon hasonlóak vagyunk, és a történelmünk során ugyanolyan dolgokat tapasztaltunk meg, mégsem kedveljük egymást. A XIX. század Habsburg-keretekben megfékezett nemzeti ébredése kimondhatatlan katasztrófába fordult Trianonnál. Persze szeretjük mi kisajátítani ezt a tragédiát, a környező országok pedig igyekeznek győzelemként és jogos igazságtételként feltüntetni az első világháború utáni rendezést. Trianon azonban elsősorban egész Közép-Európa tragédiája. Trianon a térség ígéretes jövőjének halálos ítélete: a II. világháború és a holokauszt, valamint a szovjet megszállás negyven-ötven sötét éve már csak az ítélet végrehajtása. És mindezen idők alatt csak halmoztuk az egymással szembeni sérelmeinket, melyeket lassan félre kellene tenni.

*

Több mint húsz éve, hogy új lehetőséget kaptunk. Nem egyértelmű, hogy jól éltünk vele, legalábbis mi, magyarok. A visegrádi együttműködés felújítása mindenesetre a rendszerváltozás utáni évek egyik legjobb ötlete volt a régióban, még ha nem is ez lett a négy ország első számú politikai dimenziója. A Visegrádi Alap működik, 2016-ra feláll a Visegrádi Harci Csoport, a négy ország a fontosabb uniós lépések előtt egyeztet. A következő szint az új generáció, a fiatalok tömeges bevonzása lenne. Kirándulási lehetőségek, egyetemi csereprogramok, nyelvtanulás helyben: az első lépés egy egymást megértő, egymást elfogadó Közép-Európa felé. A fiatal generációkat már nem terheli a XX. század tragédiáinak nyomasztó súlya, sokkal valószínűbb, hogy ha máshogy nem, angolul tárgyalják ki egymással a legújabb black-math-rock lemezt a Kazinczy utca, a Plac Nowy, vagy Vinohrady valamelyik kocsmájában. El kell engedni a sérelmeket, és meg kell látnunk a másikban önmagunkat.