„Niemand muss müssen, aber alle, die wollen, sollen können dürfen.”
(a baseli dohányos klubokat tömörítő Fümoar egyesület jelszava)
A francia baloldalt megrázta a Cahuzac-ügy: történt ugyanis, hogy az adómorálért felelős miniszter, Jérôme Cahuzac kénytelen volt bevallani titkos svájci bankszámláit. A plasztikai sebészetből meggazdagodott (muhaha), baloldali (muhaha) politikus, aki szélsőjobboldali értelmiségiekkel is jó viszonyt ápol, visszalépett miniszteri posztjáról, de az amúgy is nyúzott Hollande elnök baloldalát igencsak megviselte az ügy. Ám rögtön jött is a megoldás: a politikát újra morálissá kell tenni. Harlem Désir, a Szocialista Párt ha nem is színtelen, de szagtalan főtitkára egyenesen népszavazást akart volna rendeztetni a kérdésről.
Maga az ügy persze jogosan hívhat elő bárkiből is morális ellenérzéseket. Bár a botrány nem annyira az erkölcsről an sich, mint inkább a mindent uraló és magának mindent megengedő párizsi elit („tous pourris”) erkölcséről szól.
A megoldásként kínált moralizálás azonban vélhetően még veszélyesebb, mint a bármikori politikai elitek erkölcstelenségének pusztán illúzióromboló felismerése. Nem feltétlenül szerencsés, ha a politika világát – amely Carl Schmitt szerint a gazdaságtól, az erkölcstől és az esztétikától egyaránt független, önálló szféra – a morál ellentmondást nem tűrő, kizárólagos hatalma alá helyezzük. A politika önállóságára – ismét Carl Schmitt szerint – a liberalizmus felől eleve két veszély leselkedik: a gazdaságnak és/vagy a morálnak való alárendelése. Az egyik a neoliberális út, ahol a döntéseket a gazdasági, szabadpiaci racionalitás határozza meg; a másik pedig az emberijogizmus, ahol akár a demokratikus döntéseket is korlátozzák az okos emberek (értelmiségiek, alkotmánybírák és egyéb nem demokratikusan választott testületek) felismerései.
*
A német nyelvben van egy szó a moralistákra: Gutmenschen. Azaz jó emberek. És a nagyon mély és filozofikus német nyelvben mindez egyáltalán nem pozitív jelző. Még a „jó emberek” – a baloldal örökös moralistái – sem szeretik, ha az ironikus és cinikus konzervatív publicisztika „Gutmenschnek“ nevezi őket.
Arisztotelész arról ír, hogy az állam alapja az erény: az erényes uralkodó és az erényes polgár. A francia forradalomban kikristályosodott jakobinizmus – amelynek későbbi leszármazói a leninisták, a hitleristák, de (Götz Aly német történész szerint a hatvannyolcasok is – azonban elvetette az egyén lelkiismeretét, és nyilvánosan kikényszerítendő értékeket vezetett be. Ernst Forsthoff német jogfilozófus szerint az a különbség az érték és az erény között, hogy az érték mindig a másikra vonatkoztatott kijelentés. A jó ember nem maga jó, hanem azt tudja, hogy mi a másiknak a jó – és ki is kényszeríti. Elvégre Rousseau szerint – aki minden baloldali gondolat ősatyja (nem véletlenül lóg az ő képe a német kommunisták berlini frakcióirodájában) – a szabadság is valami olyan érték, amire kényszeríteni kell a polgárt, ha az mégse akarna szabad lenni, legalábbis nem úgy, ahogy jótevői azt számára eltervezték. Az érték mindig azt írja elő, hogy miként viselkedjék, éljen, gondolkodjék, szeressen, egyék, igyék – a másik ember.
A német Szabaddemokrata Párt (FDP) valóban liberális frakcióvezetője, Rainer Brüderle szerint a hatvannyolcasok és a zöldek hajlamosak manapság leginkább arra, hogy előírják, mi a helyes. Mi a helyes gondolat. Mi a helyes táplálkozás. Mi a helyes viselkedés. Nem helyes például egy nőnek humoros bókot mondani, mert – amint Rainer Brüderle megtapasztalhatta – az új moralisták azonnal szexizmust kiáltanak, és majdnem átnevelő táborba küldenének mindenkit, aki akár csak kinyitja az ajtót egy nő előtt, és előre engedi őt. Nem helyes azonban húst sem enni, mert hiába az ótestamentumi felszólítás, miszerint a Föld állatai és növényei az ember uralmába tartoznak, kiderült, hogy mára már az állatoknak is vannak emberi, azaz elnézést, állati jogaik. Olyannyira, hogy embert is lehet ölni, ha valaki nem tisztelné az új morál ezen egyik parancsát. Pim Fortuyn holland, ultraliberális-szélsőjobboldali politikust egy állatvédő lőtte le egykoron.
Az új moralizmus a gondolatbűn felett is őrködik. Nem véletlenül jegyezte meg a konzervatív német Cicero havilap, hogy Németországban a hatvannyolcasokat váltó „Greenpeace-nemzedék” majdnem akkora veszélyt jelent a szabad gondolatokra, a vélemények sokszínűségére, mint egy autoriter állam.
Mert az új moralizmus, mint minden értékelvű gondolkodás, autoriter. Ellentmondást, eltérést nem tűr. Aki bókol nőnek, aki előre engedi őket, aki húst eszik, akinek bőrcipője van, aki megjegyzi beszélgetőpartnere származását, aki megkérdőjelezi az emberijogizmus dogmáit – egyszóval mindenki, aki az új vallásban nem hisz, aki annak értékeit megsérti, azt ugyanolyan kiközösítéssel sújtja az új papság (értelmiségiek, egészségvédők, környezetvédők, emberi jogi akitvisták, feministák, állatvédők, stb.), mint az eretnekeket az állítólag sötét középkorban. Egyes jobboldali filozófusok régóta ezért az „új középkor” megjelenéséről írnak.
*
Az erényes ember ezzel szemben csendes. Nem akarja erényét másra kényszeríteni – megelégszik azzal, ha a külvilág talán mégis észre veszi erényeit. Az érték azonban agresszív. Kinyilatkoztatói eleve másoknak nyilatkoztatnak ki. Az érték nem tűr ellentmondást. Az érték a szabadság ellenfele. Nem véletlenül óvott Carl Schmitt, a maiak közül pedig többek között Eberhard Straub történész „az értékek zsarnokságától”.
Az értékek zsarnoksága különösen a jog világában figyelhető meg, ahol az új moralisták kisajátítanak régi fogalmakat. Így lesz a jogállam az az állam, ahol csak a liberális moralizmus elvei érvényesülnek – holott Kelsennél, a jogtudomány megkérdőjelezhetetlenül legnagyobb alakjánál a jogállam még csak az az állam, ahol az állam cselekedetei jogi formában történnek. Kelsen tudta, hogy tudományosan nem lehet egy törvény helyességét megítélni – az már az értékek területe, amelyeknek Kelsen szerint sincs keresnivalójuk egy jogtudományi diskurzusban. Mára azonban nincs jogtudományi traktátus nélkülük. Így lesznek a tudományosan amúgy nem igazolható – vagy pontosabban: tudományosan akár cáfolható – emberi jogok az állami jogtételező (és így akár demokratikus) akarat felett álló elvekként minden jogi cselekvés mércéjévé. Az emberi jogi diskurzust nem csak jobboldali-fasiszta vagy jobboldali-etnopluralista szerzők, de a baloldalról, a jogkritikai mozgalom hívei vagy az eurocentrizmus ellenfelei is erősen bírálják, és konstruált, sőt mi több: fogalmi és gazdasági gyarmatosítást elősegítő jellegére mutatnak rá; részletek például Giorgio Agambennél vagy Alain de Benoist-nál.
Az új moralizmus nem hagy teret a vitának, mert az ellenvéleményt azonnal amorálisnak, erkölcstelennek nyilvánítva diszkvalifikálja a másként gondolkodók gondolatait. Az új moralizmus kisajátítja a nyelvet, megtisztítja, korrektté teszi. És ezzel eleve kizárja a pluralizmus lehetőségét.
A moralizmus szorosan összefügg a forradalmi gondolattal: a rossz és csúnya világ helyett egy jó és szép világot kell teremteni. Ez persze sohasem fog sikerülni. Ami sikerülhet, az a jó és szép világ megteremtésének kísérlete (kommunizmus, fasizmus), amely eddig mindig katasztrófákhoz vezetett.
A valódi konzervativizmus beletörődik emberi gyengeségeinkbe, tökéletlenségeinkbe, s nem akarja megmondani, hogy mi a jó, mi a helyes.
Inkább kétkedik. De élni hagy.
