„Ahol demokrácia van, meg jólét, ott egy párt is bőven elegendő, a pártosodás – miként 1989-ben is – a bomlás biztos jele” – írja Ugró Miklós a Magyar Nemzetben. 2013 áprilisában. Csak bólogatni tudok! Dolgozó népünk épp eleget hallott a különböző színekben felálló pártok versengéséről, unják a kritizálást, a fanyalgást, a gáncsolást. Egyébként is régóta tudott, hogy hiába a sok párt, végül nem mindegyik jut a hatalomba közülük. Akkor a többiek minek vannak egyáltalán ott? Miért nem unják már meg, s mennek haza?
Ahogy a régi jó kommunista vicc szól: Sztálin szerint elég, ha csak a tizenkét jó film készül el végül, a többibe már belevágni sem érdemes. Ha van egy tömörülés, amely el tudja hozni a népeknek a boldogságot, akkor mi szükség egyáltalán a többire? Hogy csak bomlasszák itt a jól működő rendszert?
Közben aggódó pillantásokat vetünk a hanyatló Dánia és Hollandia felé: vajon tudják már, hogy a vesztükbe rohannak a sokpárti parlamentjeikkel? Hát minek nekik az a sok kis párt? A demokráciát akarják aláásni? Bomlasztgatunk, frakciózgatunk, ellentmondunk, akadályozunk? Miért nem hajlandóak észrevenni, hogy egyetlen párt elegendő a demokráciához és a jóléthez, miközben az összes többi csak a hatalmat kívánja megszerezni? Nem lennénk most a dánok meg a hollandok helyében.
Hiszen ha az emberek boldogok, a rezsi csökken, a hiány három százalék alatt, akkor mit akar itt még a többi párt? Részérdekeket, másfajta elképzeléseket megjeleníteni? Tényleg érdemes magunkat kitenni ennek a veszélynek? Nem jobb-e a NER jegyében megteremtett nemzeti egység végleges fenntartása? Nem lenne jobb, ha inkább tényleg nem indulna a mostani ellenzék a választásokon?