Vendégszerzőnk, Schmidt Mária történész, egyetemi tanár, a Terror Háza főigazgatójának írása.

*

„Eastern Europe doesn’ t just want sympathy and support: it wants to be understood.” (Tony Judt¹)

Képzeljük el, hogy Kádár János² hetvenedik életévét betöltve 1982-ben visszavonul; és utódja a Magyar Szocialista Munkáspárt élén egy olyan pártfőtitkár lesz, aki Bárdossy László³ idején kezdte politikai pályafutását, szélsőjobboldali lapokban publikált, és bár Szálasira már nem esküdött fel, a Horthy-rendszer végéig a honvédség hadifogolyügyekkel foglalkozó főtisztviselője volt.

Nehéz feladat, pedig Franciaországban pont ez történt, amikor 1981-ben a szocialista Francois Mitterand-t választották a Francia Köztársaság 21. elnökének.⁴ Mitterand német hadifogságból visszatérve 1941 legvégétől középszintű funkcionáriusa volt a kollaboráns Vichy-rendszernek, ahol a hadifoglyokkal foglalkozott. Nem tisztázott, hogy szolgálataiért átvette-e a rendszer egyik legmagasabb kitüntetését, de azt tudjuk, hogy megkapta. Az is köztudott, hogy fiatal korában szorosan kapcsolódott a szélsőjobbhoz, és egyik lapjukban, a L'Echo de Paris-ban publikált. Később arra hivatkozott – és érvelését támogatói elfogadták –, hogy Pétain-t szolgálva⁵ együttműködött az ellenállással. René Bousquet-hez,⁶ a Vichy-rendőrség főfelügyelőjéhez fűződő szoros barátsága is azokra az évekre nyúlt vissza. Mindezt csak azért említem, hogy érzékeltessem a különbséget a „fejlett” Nyugat és a magyar véleményformálóknak történelmükhöz való hozzáállása között. Mi, magyarok igencsak önkritikusok vagyunk: a marxizmustól örökölten a saját múltunkat a tökéletessel vetjük össze, és ahhoz képest minden szereplőjét, minden eseményét elmarasztaljuk és elítéljük. Véleményformálóink egy része – különösen a baloldali és liberális oldalra jellemző ez – számomra érthetetlen öntudat- és önbizalomhiánytól vezettetve egyfajta követendő példának állítja elénk a többi országot, pontosabban a többi nyugati országot. Ennek egyik oka provincializmusuk, vagyis a tájékozottság hiánya lehet; másrészt pedig arra a mindent szétszedő, lesajnáló hozzáállásukra vezethető vissza, ami a legjellemzőbb rájuk, és amivel alkotó, építő képességeik hiányát igyekeznek palástolni.

A napokban a Terror Háza Múzeumban a Francia Kulturális Intézettel és a francia de Gaulle Alapítvánnyal közösen szervezett de Gaulle-konferencián ⁷ a résztvevő francia történészek egyetlenegy kritikai pontot nem említettek meg, sem Charles de Gaulle tábornok pályájával, sem politikai tevékenységével, sem Franciaország huszadik századi történelmével kapcsolatban. Az a tény, hogy a tábornok legfontosabb történelmi teljesítménye az volt, hogy a II. világháborúban vesztes Franciaországot a háború végére a győztesek közé juttatta, nem domborodott volna ki, ha én nem térek ki rá. Ők ugyanis egyetlen szóval sem tettek említést arról a „kevéssé fontos” tényről, hogy Franciaország elvesztette a II. világháborút, hogy 1940-től 1944-ig kollaboráns rendszert működtetett. Mint ahogy nem hozták szóba a két háború közötti kaotikus helyzetet, az 1945 utáni tisztogatás, az „epuration” visszásságait, sem azt, hogy a harcok elülte után több mint tízezer embert egyszerűen meglincseltek. De nem említették az Algériában sorsukra hagyott tisztviselőket, akik életükkel fizették azért, mert kitartottak a franciák mellett. Egy szóval sem érintették a francia zsidók háború alatti és utáni sorsát, sem de Gaulle Izraelt kritizáló fejtegetéseit.

Lehet, hogy azért, mert külföldön voltak és úgy ítélték meg (esetleg náluk ez a normális, vagy ez az elvárás): külföldön nem teregetik a szennyest; de az is lehet, hogy ennyire reflektálatlanok a saját múltjukkal kapcsolatban. Képzeljék el, hogy hét magyar történész elmegy Párizsba, ahol Magyarország huszadik századi történelme a téma. Nem sok dicsérő szavuk lenne. Pedig pont Franciaországgal összehasonlítva igencsak lenne mire büszkének is lennünk. De ugyanez a helyzet, ha nyugati szomszédunkat, Ausztriát nézzük. Naponta oktatnak ki bennünket osztrák értelmiségiek – főleg kommunisták, vagy legalábbis ex-kommunisták, illetve, ha nem is léptek be közéjük, aggódó szeretettel viszonyultak a kommunista eszmerendszerhez. Nem emlékszem arra, hogy a kommunista diktatúra utolsó két évtizedében akár csak egyszer is aggodalmuknak adtak volna hangot a demokratikus értékekkel és a „fokozódó” antiszemitizmussal kapcsolatban. Akkoriban a „fékek és egyensúlyok hiánya” sem aggasztotta őket. Mint ahogy a szocialista kormányok alatt sem. Az utolsó hetekben azonban még felkelésre is felszólították az útmutatásukra szomjazó magyarokat – akik nyilván mindig is arra vártak, hogy a „labancok” kiosszák nekik az észt, hogy mikor és kivel szemben lázadjanak fel.⁸ Vicces.

Mint ahogy az is, hogy azok az osztrákok neveznek minket antiszemitáknak, akiknél még mindig fővárosi tér van elnevezve arról a dr.Karl Luegerről,⁹ a „szép Károlyról”, Bécs egykori polgármesteréről (persze szobra is van), aki közismerten annyira antiszemita volt, hogy emiatt Ferenc József császár többször megtagadta tőle az audienciát. Lueger csak Judapestként emlegette Budapestet, hasonlóan Ferenc Ferdinánd főherceghez, aki szintén antiszemita volt, de a magyarokat is megvetette. Maradjunk annyiban, hogy az osztrákok jellemzően lelkesen csápoltak Hitlernek az Anschluss idején, hogy a Gestapo és a lágerek személyzetében is igencsak felül voltak reprezentálva az osztrákok. Hitler, Eichmann, stb. osztrákok, osztrák kötődésűek voltak. Az osztrákok nem fizettek kártérítést a zsidóknak a holokausztért, hiszen ők „Hitler első áldozataivá” képezték át magukat. A háború után két embert végeztek ki háborús bűnökért, Bruno Kreisky kormánya¹⁰ pedig tele volt egykori náci párttagokkal. Ausztriából elmentek a zsidók: akik most ott vannak, többségükben '56-ban menekültek el Magyarországról, vagy a rendszerváltoztatás óta jöttek Ukrajnából, Oroszországból. Most meg minket oktatgatnak az osztrákok. A Waldheim-ügy ¹¹ után. Azok után, hogy mi, magyarok, nem álltunk be az ellenük folytatott rágalmazó kórusba gyalázkodni, pedig akkor még nem voltunk egy európai „közösségben”. De Kádár tudta, hogy rendszerek jönnek-mennek, mi pedig szomszédok maradunk. Láthatólag a legtöbb balos osztrák eddig a felismerésig még nem jutott el. Mint ahogy kiálltunk mellettük akkor is, amikor az Európai Unió „Haider-ügyet” kreált ellenük, és a toleráns eurokraták még kezet sem voltak hajlandóak nyújtani osztrák kollégáiknak. Nyilván a „Haider-vírus” terjedésétől tartottak. Hiába, az osztrák balosok igencsak tisztelik a „másságot” és fontos értéknek tekintik a véleményszabadságot. Ha valami, ez igazán jellemző rájuk. Egy pici feltételt szabnak csak: a mások és a más vélemények azonosak legyenek velük, az övéikkel. Akkoriban¹² Orbán Viktor jó barátként, a legnagyobb tisztelettel és barátsággal fogadta Schüssel kancellárt, akit még ma is megbecsülés övez nálunk. Az is vicc-számba megy, hogy pont az osztrák sajtó egy része harcol a magyarországi korrupció ellen. Nem állítom, hogy ne lenne tűrhetetlen a korrupció nálunk, de azért az osztrákhoz képest még mindig csak gyermekcipőben jár. A „strabag-demokraták” (a jelenségre Medgyessy Péter kormányfő is utalt) ténykedése arra hívta fel a figyelmet, hogy többek között a nyugati szomszédunk cégei voltak azok, akik a szocialista Magyarország kispályás ügyeskedéseit a nyugati „színvonal” közelébe repítették.

A baloldali és liberális értelmiségiek áldásos együttműködésének következtében mára fagypont közelivé vált a magyar-osztrák viszony. Végül is, mehetünk mi síelni, vásárolni, nyaralni Olaszországba és Szlovéniába is. Volt, hogy százezerszámra menekültek a magyarok Ausztria felé, és az osztrák emberek kinyújtották feléjük a kezüket, ezer módon segítve őket. De megtörtént az is, hogy osztrákok menekültek hozzánk és találtak új otthonra nálunk. Hiszen mégiscsak összeköt bennünket több száz évnyi közös sors. Kár lenne mindezt néhány felületes, felelőtlen, kiképzőtiszti manírokkal rendelkező balos tucatértelmiségi tevékenysége miatt sutba dobni. Persze ez nemcsak az osztrák megmondóemberek egy részére vonatkozik: nyomukban lihegnek német, francia elvtársaik is. Mikor hagy már fel végre a Nyugat azzal az arrogáns, kioktató és lenéző beszédmóddal, ahogy hozzánk, „keletiekhez” szól? Mikor kezd el végre a saját háza táján söprögetni? Lenne mit. Nekünk is van. Mi már hozzá is kezdtünk.

*