Margaret Thatcher a huszadik század politikatörténetének egyik legnagyobb alakjává vált azzal, hogy első női miniszterelnökként a leghosszabb ideig volt hatalmon Nagy-Britanniában. Thatcher halála a brit és magyar közéletben is részvéttel teljes elismerő nyilatkozatokat váltott ki. David Cameron videóüzenetben méltatta a Vasladyt, Boris Johnson Churchill óta a legnagyobb miniszterelnöknek nevezte, a liberális demokrata Nick Clegg szerint nyomott hagyott Britannián, a UKIP-vezér Nigel Farage is megemlékezett róla, a munkáspárti Ed Miliband pedig egyedülállónak tartja, aki egy egész generáció életét meghatározta. Itthon is megemlékeztek a Bárónőről, pl. itt, a Mandiner néhány idézetet közöltünk tőle, a Véleményvezér szerint gondolatai máig érvényesek, a Feminfo feminista ikonnak aposztrofálja – egyébként tévesen –, a Kapitalizmus blog gazdasági sikereiért méltatta, a Tagokvagyunk európai örökségével foglalkozott, míg a Tutiblog az unortodoxia első számú képviselőjeként mutatta be.

Meglévő bel- és külföldi méltatói, hívei és rajongói ellenére Thatcher megítélése Nagy-Britanniában sem teljesen egyöntetű: a brit politikum leginkább megosztó politikusa volt, akit talán a sportvilág, azon belül is a futballszubkultúra kedvel legkevésbé. Ennek pontosan kilencvenhat oka van.

Megosztó politikus

Kétségtelen, rengeteg érvet fel lehet hozni amellett, hogy miért is volt korszakos politikus: sokan Nagy-Britannia megmentőjének tartják, akinek sikerült gatyába ráznia az ország gazdaságát. De nem szabad azt hinni, hogy makulátlan a három választást is megnyerő miniszterelnöknő kormányzási mérlege: Margaret Thatcher a brit politikum talán legmegosztóbb személyisége, olyannyira, hogy a részvétnyilvánítások mellett az extremizmus is megjelent halála kapcsán: Nagy-Britannia több északi nagyvárosában is utcán ünnepeltek – a mainstream baloldal pedig igyekezett elhatárolódni ezen demonstrálóktól. A brit slágerlistákon pedig rögtön az élre állt az anti-thatcheristák által kedvelt Óz-betétdal, a „Ding Dong The Witch is Dead”. Mindamellett – Magyarországtól eltérően – a brit jobboldalon sem egyöntetű a Thatcher-imádat: a mai (brit) konzervatív politikai filozófia egyik legnagyobb alakjának tartott Roger Scruton például az egyik legnagyobb kritikusa volt jobboldalon. A paleokonzervatív, tradicionalista Alternative Right hasábjain pedig Colin Liddell ellentmondást nem tűrően elemezte ki pontról-pontra Thatcher jó és rossz cselekedeteit.

Margaret Thatcher kormányzása alatt teljesen átalakult Nagy-Britannia, és a gyarmatbirodalom széthullása utáni megrekedést követően újra fejlődésnek indult, ebben valóban elvitathatatlan érdemei vannak a Vasladynek. Ugyanakkor a gazdasági fejlődést a társadalom széthullása kísérte. Ennek egyik oka a Thatcher előtti időkből származik: a huszadik század közepi liberális bevándorláspolitika miatt a nyolcvanas évekre komoly bevándorló kolóniák éltek az Egyesült Királyság területén: 1981-re kb. Wales lakosságával megegyező számban éltek színes bőrűek a Brit-szigeten. Természetesen ez konfliktusokat szült, s a nyolcvanas évekre tehető a bevándorló-lázadások első nagyobb hulláma is. Másrészt a Thatcher-kormány munkásságot sújtó, gazdasági jellegű lépései szintén konfliktusokat szültek, a frusztrációt pedig huliganizmus formájában vezették le munkanélküliek százezrei, ez pedig a futballstadionokba is begyűrűzött. A huliganizmus kérdését a Thatcher-kabinet pedig nem az okok felszámolásával, hanem tüneti kezeléssel próbálta megoldani, ebben pedig kulcsszerepet szántak a rendőrségnek mint állami erőszakszervezetnek.

Igazságot a kilencvenhatnak!

Thatcher viszonya a sporttal egyébként meglehetősen érdekes: alapvetően nem szerette és nem is törekedett a sport világának kimerítőbb ismeretére. Egyedül a golfot értette, amelyet a korábban rögbibíróként is tevékenykedő férje, Denis imádott. A Vaslady csak akkor foglalkozott sporttal, ha érdeke fűződött hozzá: 1980-ban például felszólította a brit sportolókat a moszkvai olimpia bojkottjára, az 1982-es spanyolországi focivébére pedig a Falkland-háború miatt nem akarta kiengedni a válogatottakat – végül lebeszélték erről.

A labdarúgással kapcsolatban is megvolt a maga véleménye: egy '85-ös Millwall-Luton meccs után az előbbi csapat szurkolói (akiket Britannia-szerte a legőrültebbnek tartanak) randalíroztak. Ennek kapcsán pedig Thatcher azt kérdezte Ted Crokertől, az FA főtitkárától, hogy mit tegyen az „ő” huligánjaival. Croker válasza így hangozott: „ezek az emberek a társadalom problémái, az Ön huligánjai, akiket nem szeretnénk a mi sportágunkban látni, miniszterelnök asszony!”

Thatcher veszélyforrásnak tekintette a szurkolókat, így a rendszer fenntartásának érdekében elfogadhatónak tartotta a sportág és kedvelőinek démonizálását, ebben pedig Rupert Murdoch médiabirodalma is segítségére volt. A huliganizmus szitokszóvá, a labdarúgás sötét foltjává vált, amelyre az 1985-ös Heysel-tragédia is rámutatott, amikor a Liverpool-szurkolók provokációja 39 emberéletet követelt. Nem csoda, hogy az FA – a Downing Street sugalmazására – öt évre visszaléptette a brit csapatokat az európai kupaszereplésektől.

Ezt követte a Hillsborough-tragédia: éppen huszonnégy éve, 1989. április 15-én a kilencvenhat ember – köztük gyermekek – vesztette életét a sheffieldi stadionban a Liverpool-Nottingham Forrest FA-kupa mérkőzésen. A későbbi vizsgálatok kiderítették, hogy a stadion nem felelt meg a követelményeknek, valamint a rendőrség sem készült fel megfelelően a mérkőzés biztosítására; ám a Thatcher-kormány nem engedhette meg magának, hogy az állami erőszakszervezet renoméján csorba eshessen. A Hillsborough Independent Panel vizsgálódásai révén kiderült az igazság: Margaret Thatcher is részt vett az ügy eltussolásában, így felmerülhet az ő felelőssége is az ügyben. A rendőrség tanúvallomásokat hamisított és hamis információkat juttatott el a sajtóhoz – pl. ittas szurkolókról szóltak a Sun híradásai, akik levizelték a rendőröket –, melynek célja az volt, hogy a Liverpool-szurkolókra hárítsák át 96 ember halálának felelősségét.

Thatcher egyébként részvétét fejezte ki egy levélben azoknak az érintett családoknak, akikkel személyesen is találkozott, de a Liverpool-szurkolóktól sosem kért bocsánatot a hamis vádak miatt. Egy másik vizsgálat arra is fényt derített, hogy Thatcher felülbírálta belügyminiszterét, Douglas Hurdöt is, aki ki akarta deríteni az igazságot egy évvel Hillsborough után, mert féltette a rendőrséget a kritikus hangoktól.

Thatcher helyett Hillsborough

A Hillsborough-tragédia nemcsak Liverpool város, hanem az egész brit labdarúgás tragédiája; így meglehetősen pikáns helyzet állt elő azzal, hogy a Thatcherről való esetleges megemlékezés és a Hillsborough miatti gyászszünet egyazon hétvégére esik. Az FA nem kérte a klubokat, hogy tartsanak egyperces gyászszünetet a Vaslady tiszteletére – miniszterelnökökről egyébként sem szoktak így megemlékezni –; s a legtöbb klub közleményben deklarálta, hogy nem az elhunyt miniszterelnök-asszonyról, hanem Hillsborough-ról fog megemlékezni a hétvégi mérkőzéseken.

Thatcher egyébként a Hillsborough-tragédiát is politikai célokra használta fel az általa veszélyforrásnak tartott huliganizmus elleni harcban. Viszont itt érdemes megjegyezni, hogy a Thatcher-kabinet egyik utolsó nagy projektje, a huligánok kiszűrésére bevezetett „tagsági kártya”-rendszer és az emellett lezajlott stadionátépítések (amelyek megszüntették az állóhelyeket Nagy-Britannia stadionjaiban) a brit meccseket a világ talán legbiztonságosabb sporteseményeivé tette. Igaz, hogy ezáltal a vérmesebb szurkolói hangulat is elhagyta a brit stadionokat, de az, hogy családi eseményekké avanzsáltak a labdarúgó mérkőzések, jelentős részben Margaret Thatcher érdeme.

Kár, hogy ehhez kilencvenhat embernek kellett odavesznie. Akiknek még mindig nem szolgáltattak igazságot.