Mostanra kialakult egy román újhullámnak nevezett filmes irányzat, amely a kisrealizmust és a drámaiságot ötvözi olyannyira koherens módon, hogy a bemutatott tragédiák a néző számára valóban a hétköznapi eseményláncolatok integráns részeként tűnnek fel. Bár ezek a történések valójában rendkívül sokkolónak mondhatóak, a filmek valóságából mégsem tűnnek ki: „a közöny fertőtlenít” és tompítja a borzalmak élét az élet minden egyes területén.
Ezt láthattuk legutóbb a válást finoman szólva sem elegánsan lebonyolító egykori házaspár túszdrámává fajuló összekülönbözésében (Mindenki a mennybe megy); vagy éppen a karácsonyi családi összejövetel alkalmából a magánéleti összeomlást még leplezni próbáló anya és apa történetében (Ünnepek után). Közös ezekben a helyzetekben, hogy bár rendkívül banálisnak, hétköznapinak tűnnek, de ha a történésekre jobban odafigyelünk, észrevehetjük a bennük rejlő borzalmas kisszerűséget és embertelenséget, a mindennapos tragédiákat. Cristian Mungiu eddigi legismertebb filmje, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap is egy ilyen helyzetet tárt elénk: az abortuszát egy lepukkant hotelszobában végigszenvedő fiatal lány története bár lehetetlenül depresszívnek tűnik fel, mégis szinte következik a környezet és a társadalom valóságából, az életet ünnepnek még véletlenül sem tekintő látszatvilágból.
A Dombokon túl Mungiu fent említett filmjéhez hasonlóan két lány kapcsolatára összpontosít: mindketten árvaházban nevelkedtek, ám egyikük utána Németországba ment dolgozni, míg a másik maradt Romániában, és egy kolostor teljes értékű tagja lett. Korábban valószínűleg mindkettejüknek a közöttük fennálló kapcsolat volt az egyedüli érték, ám Alina távozásával Voichita új otthonra lelt a dombokon túl lévő kolostorban, ahol aztán a hely jellegéből fakadóan Istenben találta meg boldogságának (vagy inkább boldogulásának) kizárólagos forrását. Alina visszatér, ám korábbi barátnőjét valójában már elveszítette: hiába próbálja a lány barátságukat (szerelmüket?) az emlékekből újraépíteni, Voichita már nem vevő erre: megtalálta saját útját, sikerült nagyjából biztonságos mederbe kerülnie az árvaházi bizonytalanság kétségbeejtő perspektíváiból. Alinának azonban nincs ekkora szerencséje, így nem is csoda, ha akként tekint barátnőjére, mint aki eszét vesztette: hiszen a vallás (igazából: a változás) valóban elvette tőle azt a lányt, akit egykor olyannyira szeretett.
És itt tévednek a legnagyobbat az alkotást elemző kritikusok: leragadnak a felszínnél, és szépen besétálnak a rendező csapdájába. Az úgynevezett ördögűzés, mint a világtól elzárt kolostor embertelen folyamatainak betetőzése köré fűzik fel a film koncepcióját. Mit sem foglalkoznak így azzal, hogy a szekuláris világ legalább ugyanolyan közönyösnek és a problémákat előidézőnek tekinthető, mint az oly gyakran kihangsúlyozott, távoli kolostor. Mert Alina nem egy teljesen hétköznapi, kiegyensúlyozott lány: a világi társadalom már elképesztő módon legyengítette a mentálisan nem túl jó állapotban lévő lányt, akinek pszichés betegsége egyáltalán nem a vallásos közeg miatt alakul ki. Utóbbi épp annyira könnyen tudja kifordítani a lányt magából, mint bármely más hely tudná – ha az is annak reményétől fosztaná meg, hogy életének megvan még a biztos kifutási pontja.
Így a kórházban épp olyan felületesen és hozzá nem értő módon kezelik a lányt, mint azt a vallás erejében bízó kolostorban tudja tenni az Atya. Felmentés persze nincs senki számára, csakhogy a tragédiát sem lehet kizárólag a másik fél hanyagságára kenni: mind benne vannak nyakig, a kórházi nővérek, a kolostorbéliek és az az új lányt Alina szobájába fogadó nevelőszülők. A tényleges környezet itt szinte mindegy is: az árvaházi légkör épp annyira sivárnak mondható, mint a kolostor egyhangúsága vagy a kórház érzéketlen valósága. Mungiu az egész társadalomra kiterjeszti az önmagát mindig valamiféle erkölcsi fölényben látó közönyt. Ahogy a 4 hónap, 3 hét, 2 nap-ban, úgy itt sincs valódi segítség, az áldozat pedig semmiképpen nem menekülhetne meg, mivel nem volt képes az egyedül lehetséges utat választani: önmagán segíteni.
Mégsem őt tekinthetjük a film főszereplőjének, jóval inkább a nővérként új életet kezdő barátnőjét. Voichitában egyre több kétely fogalmazódik meg Alina szenvedéseinek fokozódásának láttán, végül pedig nem menekülhet ő sem: kizökken a biztonságosnak hitt világból, magyarázatok híján pedig ugyanoda tér meg, ahol valószínűleg Alina tartott korábban. Voichita a film végén elkíséri az Atyát és a vele tartó néhány nővért a rendőrségre, ám előbb leveti az apácák hétköznapi viseletét, és magára húzza az Alina által korábban viselt pulóvert.
Cristian Mungiu új filmje talán még izgalmasabbnak is tekinthető, mint a 4 hónap, 3 hét, 2 nap volt: a Dombokon túl még pontosabb képet fest arról, milyen is az, amikor a közöny mindent beterít. Mindezt pontosan vissza tudják adni a Magyarországon ismeretlen román színészek. Mungiu a korábbi alkotásaihoz hasonlóan nyomasztó és a film végéig a székbe szögező hangulatot tár elénk. Ez a film is nagy segítség lehet a nézőnek ahhoz: tényleg ne hagyja, hogy „az idő és a közöny” sikeresen fertőtlenítsen.
