Ismét áll a bál egy törvénymódosítás kapcsán – ahogy azt a Népszabadság megírta. A KIM az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi törvényt úgy módosítaná, hogy a „nem jelenti az egyenlő bánásmód követelményének megsértését az a rendelkezés, amely egy kifejezetten megjelölt társadalmi csoport tárgyilagos értékelésen alapuló esélyegyenlőtlenségének felszámolására irányul” részt kiegészítené: akkor sem sértő a rendelkezés, ha „a tárgyilagos értékelésen alapulóan szükséges társadalmi [felzárkózás] elősegítésére irányul”. Helyben vagyunk tehát, ismét zúghat a szegregáció kontra felzárkóztatás vita, melyben a liberalizmus képviselői továbbra is azon az állásponton vannak, hogy pozitív diszkrimináció ugyan lehetséges; de a hátrányos helyzetű tanulók akkor se kerüljenek át másik intézménybe, ha ezzel esetleg hátráltatják is a többi diák és a pedagógusok munkáját.

Balavány György már meg is fújta a kürtöt, kikiáltván, hogy hamarosan már a buszra sem lesz szabad mindenkinek elöl felszállnia, az ujjal mutogatás pedig bizonnyal folytatódik: „ő más” – „én nem vagyok olyan”. Nos, érdemes hozzátenni: bár a francia forradalom óta a liberalizmus képviselőinek kedvelt szólama, mégsem feltétlenül érdemes az egyenlőség eszméjét a szabadság mellett emlegetni. Társadalmi egyenlőtlenségek mindig lesznek, a szegénység nem fog megszűnni, a hajléktalanok nem mennek haza egy idő után, és egyes roma gyermekek sem lesznek attól még szívsebészek, hogy nem járhatnak olyan iskolákba, ahol többségében vannak a cigány származású tanulók. Mások szabadságát viszont adott esetben korlátozhatja, hogy kénytelenek a hátrányos helyzetűeknek szükséges képzés színvonalához és feltételeihez igazodni. Itt elő lehet venni a hírhedt nyíregyházi iskola esetét is, ahol a második Gyurcsány-kormány alatt nagy lendülettel megjelent az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek alapítvány, és bezáratta az intézményt, mondván: „az csak szegregált oktatást tett lehetővé”. Amikor pedig a görögkatolikusok új iskolát nyitottak, akkor ismét megjelent Mohácsi Erzsébet és közölte: továbbra is létezik a szegregáció, hiszen „egy cigánytelepi iskola szükségszerűen és kizárólag szegregált oktatást tesz lehetővé”.

Ez az a pont, ahol józan ember már a fejét veri a falba, és nagyjából ez volt az a mentalitás, aminek köszönhetően az SZDSZ is vígan a süllyesztő mélyére teleportálta magát. Felülről megmondani ugyanis, hogy a cigány gyerek igenis köteles ott tanulni, ahol minimum van kétszer-háromszor annyi nem-cigány diák is, valamint hogy ez abban az esetben is szükségszerű, ha esetleg hátráltatja a többieket is a tanulásban: nos, ez nem igazán találkozik a valósággal, a létező társadalmi viszonyokkal. Persze, egyesek szerint ez bátor és emberséges hozzáállás, de a tények akkor is tények maradnak: a hátrányos helyzetű gyermekek nem feltétlenül járnak jól az erőltetett integrációval, míg a többiek csak hátrányt szenvednek az őket korlátozók miatt.

Nem azt mondom, hogy a szegregációnak nevezett jelenség jó dolog, csupán arról van szó: nem biztos, hogy érdemes a helyi viszonyokat nem ismervén, az emberi jogok elkötelezett harcosát mímelve háborút vívni a természetesen, organikusan kialakult viszonyokkal szemben. Ha egy-egy ilyen intézmény emberi viszonyokat tud teremteni, ha  kemény munka folyik ott, ha nem elégszenek meg a legalacsonyabb szintű oktatással – mondván, ennél többre úgysincs szükség  –, akkor a dologgal tulajdonképpen ki lehet egyezni.

Egyenlőség pedig nincs és sosem lesz: ezért vannak különböző tagozatok az iskolákban, ezért vannak eltérő képességűeket befogadó gimnáziumok, és ezért vannak direkte hátrányos helyzetűek felzárkóztatását segítő oktatási intézmények. Lehet persze felülről babaházasat játszani és a vendéglátói szakközép tanulóit áttenni a francia két tannyelvű gimnázium egy osztályába. De ettől még nem biztos, hogy a pincérnek készülő fiatal jobban fog érteni franciául, ahogy az sem, hogy majd a leendő francia lektorok pozitívabban fognak viszonyulni a felszolgálónőkhöz. A példa persze abszurd, mégis jól szemlélteti, egyesek hogyan próbálnak harcot vívni a valósággal szemben, miként igyekeznek segíteni úgy, ahogy a szerencsétlen sportszeletes feka segített a reklámban.

A vidéki települések nagy részében pedig csak elöl lehet felszállni a buszra, kedves Balavány György – ott kell ugyanis felmutatni az együtt utazáshoz szükséges jegyet/bérletet a buszvezetőnek. Persze, a pozitív diszkrimináció folyamatos bővítésének jegyében talán azért is lehet majd egyszer küzdeni, hogy akinek nincs pénze, ne legyen köteles jegyet vagy bérletet vásárolni.