Agent Ungur sorozatunkat befejező zárszava.

A magyar-szlovák viszony nem teljesen az, mint amikor elkezdtük sorozatunkat Vhailorral. (Pontosabban Vhailor kezdte el, mert az ő alapötlete, munkája és kitartása nélkül az egészből nem lett volna semmi. Köszönet!) A konfliktusokból mintha mindkét fél igyekezne kihátrálni: Orbán Viktor nyilvánosan dicséri Szlovákia eredményeit; Robert Fico szerint „nyugodt a viszony”; Lajčák szlovák külügyminiszter szerint pedig „ma már elképzelhető, hogy Szlovákia és Magyarország kiegyezzen a Benes-dekrétumok ügyében”.

Sajnos azonban egyet kell értenem a kollégával, hogy az enyhülés egyes jelei nem fognak tavaszt hozni. Úgy, ahogy a korábbi „enyhülések” sem. Ennek oka nem a XIX. századi magyarosításban – amit nem tagadunk; de elfogadhatatlannak tartjuk, hogy ne a kor európai kontextusában vizsgáljuk és démonizáljuk; és nem is az 1938-39-es erőszakos magyar fellépésben keresendők. A magyar elit kétségtelenül sokszor ostoba volt, a harmincas évek végén különösen; de annak okát, hogy a szlovák nemzetépítési folyamat ennyire magyarellenes irányba ment el, nem lehet Budapesten keresni.

Évszázados gyűlölködés nincs a két nemzet között. 1848-49-ben sokszorta több szlovák harcolt a magyar oldalon, mint az osztrákon; de még 1918-19-ben is nem belső folyamat, hanem külső hódítás, a cseh invázió okozta, hogy a két nemzet traumatikus módon szakadt el egymástól olyan határok mentén, amelyek kódolták a XX. század összes szlovák-magyar konfliktusát. Az eredendő bűn tehát Prágáé, azé a cseh politikáé, ami minden józan mértéket félredobva messze túllépett az etnikai határokon. Rendkívül igazságtalan az 1920-as határ is, de elképzelhetjük, milyen lenne ma a magyar-szlovák viszony, ha a cseh hódítók eredeti terveinek megfelelően Sopron, Kőszeg, Szombathely, Esztergom, Visegrád, Vác, a Börzsöny, a  Mátra, a Bükk és Miskolc is Csehszlovákiához (Szlovákiához) került volna és Magyarország pedig „Budapestből, (…) és a Puszta színmagyar részeiből tevődött volna össze, összesen mintegy 5–6 millió lakossal”.

A csehek tehát Magyarország de facto teljes megsemmisítését akarták egy apró körbekerített rezervátum meghagyásával (kedves kritikusaink: miért nem lehet beismerni a cseh magyarpolitika rendkívüli szélsőségességét?); amivel persze azt is elérték volna, hogy a kezelhetetlenül nagy magyar lakosság miatt Szlovákia önmagában évszázadokra (vagy a magyarok kiűzéséig) életképtelenné válik. Az 1938-as, alapvetően etnikai határ viszont – még akkor is, ha azt a szlovákság sérelemként élte meg – hosszabb távon megágyazhatott volna egy kiegyensúlyozott szlovák-magyar viszonynak. Ezt az 1939-es magyar támadás és az egyaránt elnyomó jellegű magyar és szlovák kisebbségpolitika ugyan akadályozta volna; de egy az 1939-es „kis háborúban” elvett területet visszaadó, illetve az 1938-as határt néhány ponton korrigáló, Szlovákia javára történő határmódosítás elvehette volna a konfliktusok élét. Ha így történik, ma Szlovákiában nem kellene történelmi legendáriumot építeni, félmillió magyart emésztgetni, és a súrlódások helyett békésen működhetne együtt ez az egyébként egymásra utalt két állam.

1945-ben azonban Prágában és a Prágától sokat tanuló Pozsonyban ismét az 1918-as ösztönök kerekedtek felül. A beneši program a magyar/német közösség teljes felszámolásának programja volt; és nem Pozsonyon vagy Prágán múlt, hogy a magyarok tekintetében nem lett minden tekintetében sikeres. De a félsikerük, a magyar közösség részleges kitelepítése és kirablása megalapozott annak, hogy elkerülhetetlen legyen a magyarellenesség kőbe faragása Szlovákiában. Leegyszerűsítve: a magyarok vagy „gonoszak”, és megérdemelték, ami történt; vagy nem, de akkor mi legyen az elrabolt vagyonnal, az elfoglalt pozíciókkal? Itt tehát nem egyszerűen csak nemzettudati kérdésekről, hanem pénzről van szó, nem is kevésről. Ezért ennyire élő és érzékeny a probléma Szlovákiában és Csehországban, és ezért nem gondolom, hogy egy biztató nyilatkozat mögött valós szándék van (a cseh  cikk egyébként téved, űztek el magyarokat a kikényszerített lakosságcserén túl is és a jogfosztás vagyonvesztéssel is járt). Egy okos külügyminiszter ugyan jó fényben tünteti fel Szlovákiát; de a valóságban a kiegyezés már a szimbolikus régióban (bocsánatkérés) megbukna, nem is beszélve az anyagi kártérítés bármilyen formájáról, ami gyakorlatilag lehetetlen. Még akár egy minimális anyagi gesztus ötlete is olyan vihart kavarna, ami Prága legmélyebb rosszallását váltaná ki. Ott a tét sokkal, de sokkal nagyobb: hárommillió ember teljes, nem több mint százezer részleges kirablásáról és deportálásáról van ugyanis szó.

Ezzel a történelmi teherrel Magyarország keveset tehet a viszony javításáért. A felesleges provokációkat persze kerülni kell, és érdemes lenne megfontolni, milyen szimbolikus gesztusokat lehetne tenni. Nem tudok róla, hogy valaha bocsánatot kértünk volna például a „kis háborúért”. Ezek viszont aligha hoznának áttörést. A szlovák elitnek viszont semmi oka sincs rá, hogy olyan megoldást találjon a „magyarproblémára”, ami a magyarságnak is elfogadható. Fico szlovák miniszterelnök mondataiban minden benne van: „Mi független államunkat elsősorban nem a kisebbségek számára hoztuk létre, bármennyire is tiszteljük őket, hanem elsősorban a szlovák államalkotó nemzet számára”.

A szlovák állam homogenizáló erejével szemben a magyarság csak a dacot és a megmaradni akarást, a kitartást tudja állítani. De hogy ez nem reménytelen, arra kiváló példa a bélai kastély története. Az eredeti tulajdonosokat 1945-ben űzték el, a kastély 1990-re szánalmas rommá vált. 2000-ben az Ullmann család leszármazottja, Ilona von Krockow grófnő visszavásárolta a birtokot, és a romokból egy fantasztikus kastélyszállót hozott  létre. A grófnőt egy nemzetközi rendezvényen felkérték a szlovák szervezők, hogy vacsoránál köszöntse a vendégeket. Ilona von Krockow a feladatot kissé kibővítve elmondta a kastély teljes történetét. Nem törődve azzal, hogy esetleg elveszít egy jól fizető megrendelőt: kiváló angolsággal összefoglalta, hogy miként élték meg az ősei Trianont, a gyakorlatilag 100 százalékban magyar falu elcsatolását, hogyan ünnepelték 1938-at, hogy élték túl 1945-ös megaláztatásukat, deportálásukat, ki- és jogfosztásukat. A szlovák elit, nagykövet, miniszter, államtitkár néma csendben hallgatta őt.

A helyzet az, hogy a szlovák nemzetépítésbe a magyarság jelenléte nem fér bele. Ficónak ugyan van annyi esze, hogy Vladimir Meciarral ellentétben (1997, Győr) nem álmodozik a magyar miniszterelnöknek „lakosságcseréről” (kitelepítésről); de kétségünk ne legyen afelől: a szlovák politikai elit túlnyomó többsége a jövő Szlovákiáját magyarok nélkül képzeli el. Az út ehhez az ellenséges környezet fenntartása, aminek eredménye a folyamatos és gyorsuló asszimiláció. Ez három-négy nemzedéken belül „megoldást” hoz, ahogy a bélai kastély pincéjében elfogyasztott néhány kiváló bor után egyébként rendkívül intelligens, kiválóan képzett szlovák vezetők a magyar résztvevők szemébe is mondják. Ez nem legendárium, ez a kis szlovák valóság.