2012 december 13. Apia, Szamoa.

Augusztus óta voltam az országban, az emberek hónapokon keresztül mondogatták, hogy idén jön a ciklon. A vizet és az áramot már délelőtt elzárták. Az ágyon feküdtem, filmet néztem a laptopomon. Hajnal óta tartott az erős szél, reggel kaptam egy sms-t, hogy az időjárásra való tekintettel nem kell menni dolgozni. Odakint már percek óta kiabáltak az emberek, de gondoltam, biztosan csak elfújt valamit a szél, próbálják összeszedni. A földszinten laktam, körbevéve más házakkal, így az én házam viszonylag védve volt a keményebb széllökésektől.

Egyszer csak valaki dörömböl. Felülök és látom, hogy valami sötét folyadék szivárog befelé az ajtó alatt: nem tudtam mire vélni, kiöntöttek volna valamit pont a házam előtt? Ahogy kinyitottam, beözönlött a kint már közel térdig álló iszapos víz. Villámáradás.

Idővel megtudtam, hogy valójában már évek óta tartanak az újabb katasztrófától, az utolsó trópusi ciklon ugyanis 1990-ben találta el a szigetet, azóta mindig megúszták a térségben pusztító viharokat. A decemberi vihar úgy kezdődött, hogy néhány nappal korábban trópusi depressziót mértek a Fidzsi szigetek környékén, rebesgették is, hogy „az bizony közel van”. Persze, ez még semmit nem jelent, hiszen a depressziónak először ciklonná kell fejlődnie, majd Szamoa felé vennie az irányt, és eltalálni a szigetet. A meteorológusi tájékoztatás ennek megfelelően igyekezte is elkerülni a pánikot, egyszerűen csak ismertették a helyzetet, „lehet, hogy felénk fordul, de lehet hogy nem”, illetve „ha jön, lehet hogy telibetalál minket, de lehet hogy nem”. Mindenesetre az idő a következő pár napban egyre borultabb lett, egyre erősebb szelekkel és egyre gyakoribb esőzéssel. Végül ciklonná alakult, Szamoa felé indult, kettes erősségűre fejlődött és nevet kapott. Evan trópusi ciklon.

Nagy nehezen visszacsuktam az ajtót. Az ár teljesen váratlanul ért, senki nem figyelmeztetett, hogy erre is érdemes számítani. Tudtam, nincs idő sokáig gondolkozni, ez az a szituáció, ahol csak a legfontosabbat.

Útlevél, telefon, pénztárca.

A földön heverő dolgokat mind feldobáltam az ágyra, szerencsére a ruhák egy része már a bőröndben hevert, hiszen öt nap volt hátra a hazautazásig. Felkészültem, hogy ismét kinyissam az ajtót. A víz már térdig ért, fél perc alatt jó tíz centit nőtt. A kerten átkelve rájöttem, hogy a papucs felesleges, minden lépés után beleragadt a víz alatt már mindent beborító vastag sárrétegbe, így mezítláb próbáltam boldogulni. Felszaladtam az ismerősöm szobájához, aki (miután felébresztettem és felfogta a helyzetet) segített felvinni a táskáimat az emeletre. Ekkorra már derékig ért a víz, nagyon erős sodrással.

Az emeletre felérve a gangról figyeltük, ahogy a környék lakói az egyetlen emeletes ház (a miénk) felé igyekeztek a derékig érő vízben. Ahogy odaértek, segítettünk nekik a cuccaikat felcipelni. Az egész mindössze fél óra alatt történt, de az ár még hosszú órákig nem apadt, a szél nem csitult. A 200 km/h-s szélben gyakorlatilag vízszintesen hulló eső szabályosan fájt a bőrön, ezért igyekeztek a ház szélárnyékos oldalán maradni, de a ciklon haladtával persze ez is változott.

Ilyesmi volt élőben. Figyelem: nagyon hangos videók, a hangerőt vedd minimálisra:

Evan estére elvonult, az idő azonban esős, szeles maradt, de már csak enyhén. Az elárasztott területeket továbbra is térdig érő víz, alatta 10-20 centis sárréteg borította. Az emberek kimerészkedtek, egy-két bolt kinyitott, újraindult az élet.

Másnap reggel végigautóztunk a városon, a víz már csak a mélyebben fekvő területeken maradt meg, de sok ház még így is víz alatt állt. A ciklon rombolása elképesztő látványt nyújtott, hordalék mindenhol, fák, autók szanaszét, házak összedőlve. Kiderült, hogy a villámár az egyik városi folyó műve volt, amely áttörte egyik gátját. Megtalálva az azóta már beépített régi medrét, elárasztotta a fővárost, elsodort minden mozdíthatót, ami útjába került.

Az alábbi videó már az ár utáni órákban készült, amikor egyes szakaszokon már lehetett autózni:

Összesen 14 halálos áldozata volt a katasztrófának, ebből tíz eltűnt halász, akik a figyelmeztetés ellenére kihajóztak. Az Evan által okozott összes anyagi kár becsült értéke az ország éves GDP-jének közel egyharmada, amely nagyjából 46 milliárd forintnak felel meg. Ahogyan egy hozzáértő új zélandi ismerősöm fogalmazott: „it's a biggie”.

A légi forgalom mindössze egy nappal a ciklon után ismét megnyílt, így a járatomat nem is érintette a katasztrófa. A reptérre vezető úton már újra sütött a nap, újra 30 fok volt. Mintha mi sem történt volna. A teljes helyreállítás és újjáépítés azonban két-három évbe fog telni a mindentől távol eső csendes-óceáni szigetországban.

Végül, az ilyen lett képek után jöjjön itt egy ilyen volt fotó: