A vallások – köztük a kereszténység – ésszerűtlenek, csak ötletszerűen az emberekre kényszerített tanok együttesei, amelyek szemben állnak a tudománnyal és a gondolkodással – hangzik egy gyakori vélemény. Persze aki komolyan elmerült például a keresztény gondolkodás történetében, az tudja, hogy ez nem így van; de az igény jogos, hogy a vallásosak támasszák alá állításaikat észérvekkel. Nos, erre vállalkozik a kereszténység vonatkozásában egy Oxfordban tanító, már nyugdíjazott filozófus, a Brit Királyi Akadémia tagja, Richard Swinburne legújabb, magyarul megjelent könyvében.

Richard Swinburne (1934) eredetileg kémikus, később analitikus filozófus lett, neve a hetvenes években robbant be a köztudatba. Munkássága során leginkább vallásfilozófiával és tudományfilozófiával foglalkozott, érvelése száraz, földhözragadt, hideg és logikus. Magnum opusként is felfogható trilógiája a The Coherence of Theism; The Existence of God; és a Faith and Reason. Az Isten, vallás, kereszténység és egyház mellett felhozott érveit összefoglaló művei a természetes teológia témakörébe tartoznak. Ő maga anglikán hitről tért át ortodoxnak.

Amint Mezei Balázs, a PPKE BTK Filozófiai Intézetének vezetője rámutat a könyvhöz írt utószavában: Swinburne munkájának erejét az adja, hogy „a kortárs tudományos érvelés lényegét alkalmazza: a valószínűségi gondolkodást”. Ehhez nem árt tudni, hogy ő gondozta és szerkesztette a 2002-ben megjelent, a valószínűség-számítás alapjául szolgáló Bayes-elméletet értékelő kötetet (Bayes Theorem). Nem holmi szobafilozófussal van tehát dolgunk.

Magyarul eddig Van Isten? című könyve jelent meg (1998). Az Isten volt Jézus? (amely Paár Tamás fordítói kvalitásait dicséri) a már korábban kifejtett istenérveire épül, de az elején összefoglalja az egy, személyes, háromságban létező Isten melletti érveit is.

Swinburne gondolatmenete a következő: különféle okokból a 0-1 skálán egynegyed a valószínűsége Isten létének (a szerző már korábban kifejtette, miért gondolja, hogy Isten egy és személyes, amit teista álláspontnak nevez). Ez az Isten tökéletessége és szeretete okán háromság kell, hogy legyen (Isten tökéletes, azaz tökéletesen szeret, ami egy egyenlő személy szeretetét jelenti). A négység azonban már indokolatlan lenne, nem adna hozzá minőségi többletet Isten létéhez. A filozófus tárgyalja Isten tulajdonságait is: mindenható, tökéletesen szabad és szükségszerűen a legjobb döntéseket hozza.

Ha két vagy több cselekvés közt nincs minőségi különbség, azaz több legjobb döntés is van, Isten dönthet önkényesen. Dönthet úgy, hogy nem teremt embert; és úgy, hogy teremt. Ez Swinburne szerint két egyaránt jó döntés, és Isten látható módon a teremtés mellett döntött. Igen ám, de miért van rossz és szenvedés a világban? Miért tűri meg a mindenható, jó Isten a rosszat? A kérdés nem új keletű, az ezzel foglalkozó tudományág a teodícea. Nos, angol úriemberünk szerint Isten nem csak azt szeretné, hogy boldogok legyünk, hanem hogy jók is legyünk, a saját elhatározásunkból. Ezért kaptunk szabadságot és választási lehetőséget, ezzel együtt pedig felelősséget. Istennek joga van szenvedést mérni ránk akár úgy is, hogy nem tettünk érte semmit, hogy ezzel akár mások javát is szolgáljuk. A világban lévő, valamint a minket akár igazságtalanul is sújtó rossz tehát alkalom jellemünk javítására, a jó és rossz közti választásra. És ezek részeként egymás segítésére.

A priori módon arra számíthatunk, hogy egy jó Isten, ha tökéletlen és szabad embert teremt, akkor szükségképpen jó példát fog mutatni; mégpedig úgy, hogy magára vállalja az emberi életet, szenvedést, és tökéletes életet él. Ehhez az kell, hogy megtestesülve emberi gondolkodása és vágyai legyenek. Valamint nem elég mindezt megtennie, értesítenie is kell a világot minderről. Ezt úgy tudja megtenni, hogy ha olyan jeleket küld, amelyeket az adott kultúra akkor és ott úgy értelmez, hogy itt és most megtestesült Isten. Azaz: következtetni tudnak erre a megtestesült Mindenható kortársai a saját, akkori józan eszükkel. Ilyen lehet a szűztől való születés tana, az illető életútját kísérő csodák, illetve hogy maga is állítja isteni mivoltát. Továbbá, hogy meghalt a tanaiért, és esetleg utána még fel is támad.

Emellett Isten a természetes erkölcsi érzékünk által felismert erkölcsi igazságok mellett más erkölcsi tanokat is kinyilatkoztathat számunkra. Például hogy szombatonként (vasárnaponként) gyűljünk össze imádni őt. Az imádat megillet valakit, akinek a létünket köszönhetjük, és aki folyamatosan létben tart. A „szombat megtartása” azonban nem szükségszerű erkölcsi igazság. Itt a cél az összehangoltság: Istennek tudatnia kell népével, ki az illetékes dönteni a tiszteletadás formáját és idejét illetően. Emellett Isten bizonyos korlátok közt tudtunkra adhat látszólag értelmetlen vagy nehezen betartható erkölcsi követelményeket is, hiszen ő jobban ismeri azok értelmét. A kinyilatkoztatás tartalmazhat olyan dolgokat, amelyekre magunktól nem tudunk rájönni, hiszen különben nem lenne sok értelme.

Ugyanakkor az is elvárható egy jó és mindenható Istentől, hogy ha már megtestesül, példát mutat és tanítást ad, akkor gondoskodjon annak továbbadásáról és a róla szóló tanúságtételről. Ráadásul előfordulhat, hogy a tanítást meg kell magyarázni, újra kell fogalmazni az eltérő kultúrák és a következő nemzedékek számára. Tanítása gondozására és példája továbbvitelére, valamint egymás jobbá válásának segítésére tehát érdemes Istennek alapítania egy intézményt. Ez volna az egyház. Mivel ennek az intézménynek a tagjai tökéletlen emberek, ezért várhatóan sokszor nem tudnak majd megfelelni a tanításnak.

Nos, a kérdés ezután az, hogy van-e ilyen példa a történelemben, és ha igen, ki az. Esetleg több is? Swinburne arra jut, egyedül Jézus Krisztus élete felelhet meg e követelményeknek a megtestesüléssel kapcsolatban (számos vallásalapító nem tartotta magát Istennek, sőt Buddha például nem is hitt Istenben). Ráadásul az életét kísérő jelek is rendben vannak. Sokan próbálnak racionális magyarázatot találni Jézus csodáira, vagy egyszerűen kitalációnak bélyegzik azokat. De ha Isten létezik, akkor lehetősége és joga van felfüggeszteni a természet törvényeit – például azért, hogy megmutassa, ki az ő megtestesülése a Földön. Swinburne a Bibliát elemezvén arra is rámutat, hogy az apostolok bizony eléggé hitetlen népség voltak a feltámadást illetően. Úgy kellett az orruk alá döngölni a bizonyítékokat. Ráadásul Jézus tömegeknek is megjelent feltámadása után, követői pedig készek voltak meghalni meggyőződésükért, azaz nem számításból hirdették azt. A szerző sorra tárgyalja a létező összes felhozható kifogást. Üres a sír, de nem lopták-e el a testet, nem élte-e túl a keresztre feszítést és sétált el, stb.

Swinburne érvelésében az a priori és az a posteriori, avagy történelmi bizonyítékok kiegészítik egymást és növelik egymás valószínűségét. Sok a priori bizonyíték esetén kevesebb történelmi bizonyíték is elegendő valaminek a belátására, kevesebb a priori bizonyíték esetén viszont több történelmi bizonyítékra van szükségünk. Az utólagos bizonyítékok a filozófus érvelése szerint több mint 3/4-re emelik Isten létének valószínűségét.

Az isteni alapítású intézménynek ahhoz, hogy az időben önazonos maradjon, őriznie kell egyrészt a célját (a tanítás őrzése, kibontása, továbbadása, értelmezése), ez a tanfolytonosság. Másrészt a szervezeti folytonosságnak is meg kell lennie. Szerinte ma ez többé-kevésbé igaz a legtöbb felekezetre (valószínűleg azonban nem hiába tért át ortodoxnak). Ha egy intézmény pedig isteni alapítású, akkor egy általa hirdetett tétel igazságának valószínűségét eleve megnöveli az a tény, hogy az isteni alapítású intézmény hirdeti. Végül filozófusunk a Biblia értelmezéséről ír.

Swinburne arra jut: „Ha az I. részben nyújtott érvelésem helytálló, Isten létezése maga után vonja (amennyiben az emberek olyan sokat szenvednek, mint a valóságban), hogy megtestesül, szenvedéssel teli életet él, a megtestesült Istennek mondja magát, egyházat alapít annak érdekében, hogy az folytassa munkáját, élete pedig olyan csodában teljesül ki, mint amilyen a feltámadás. És életének elég valószínű módon tökéletesnek kell lennie, hiszen azt kellene állítania, hogy jóvátételt szolgáltat bűneinkért, valamint valószerű morális és teológiai tanításokat kellene nyújtania a számunkra. (…) Ha már ¼ előzetes valószínűsége van annak, hogy létezik Isten, úgy – alapul véve a történeti bizonyítékokat, amelyek elég valószínűek, ha létezik Isten, és igen valószínűtlenek, ha nem létezik – Isten létének utólagos valószínűsége jóval nagyobb lesz, mint ½. Tehát mivel valóban igen valószínű az, hogy ha létezik Isten, akkor megtestesült Jézusban, ezért nagyon is valószínű az, hogy valóban létezik Isten, aki tényleg Jézusban testesült meg. (…) Ha egyéb bizonyítékok alapján mérsékelt valószínűsége van Isten létének, ez már valóban igen valószínűvé válik, ha hozzáadjuk a 7. és 8. fejezetben tárgyalt bizonyítékokat, és ezáltal a bizonyítékok összessége alapján az is nagyon valószínű,hogy Jézus volt Isten megtestesülése. Az is láthatóvá válik, hogy még ha Isten létezésének előzetes valószínűsége egy kicsit kevesebb is, mint ¼, a történeti bizonyítékok még így is valószínűbbé teszik azt, hogy Jézus volt a megtestesült Isten, mint az ellenkező lehetőséget.”

Swinburne-nek persze ellenzői és ignorálói is vannak bőven, például nem meglepő módon Dawkins. Sokkal érdekesebbek azok, akik keresztényként támadják érvelésmódját (például Thomas Weinandy vagy Alvin Plantinga). Swinburne meggyőző erejének határait érzékelteti Mezei Balázs is, amikor az utószóban azt írja: „a swinburne-i valószínűségi érvelés gyengesége a vallásról való gondolkodás vonatkozásában abban áll, hogy a hit nem valószínűségekre támaszkodik, hanem bizonyosságra. (…) A hit kérdéseit ugyan valószínűségi alapon megközelíthetjük, de ez mégsem eredményezhet többet, mint a hit bizonyosságának elősegítését”.