Az angol meeting többjelentésű szó: egyrészt a valakivel való találkozást, összefutást jelenti; ugyanakkor találka, azaz randevú esetén is ezt a kifejezést szokás használni. Ha például egy újságíró cikket írna a testi fogyatékkal élők szexuális életéről, és ennek érdekében tájékozódik egy szexterapeutától; akkor evidens, hogy Meetings with a sex surrogate címmel arról fog beszámolni, milyen közelebbi információkat tudott meg a szakembertől. Ám ha a zsurnaliszta szintén ágyhoz kötve éli életét egy gyermekbénulás következtében, és saját nemiségét szeretné végre ténylegesen megélni, akkor az említett találkozók másfajta értelmezési keretbe kerülnek. Ez történik A kezelés (eredetileg: The Sessions) című filmben is.

Mark O'Brien a harmincas évei végén járó író-újságíró, aki egy vastüdőhöz kötve éli mindennapjait; nővel pedig jobbára csak akkor találkozik, amikor ápolónője segédkezik a napi tevékenységének elvégzése során. Egy megírandó cikk kapcsán aztán egyre erősebben felébred benne a vágy, hogy megélhesse saját szexualitását, megismerhesse azt, amiben a teste számára nemhogy nem tehertételként működik, hanem a maga szükségszerűségében és pótolhatatlanságában lehet jelen. A szüzesség elvesztését, a test, mint örömforrás felfedezését A kezelés a maga drámaiságában, fontosságában, testi-lelki egységünk megtalálásának egyik legfontosabb állomásaként mutatja be. Ugyan rendkívül szokatlan karakterekkel és helyzetekkel teszi ezt, ám mindez csak még jobban kiemeli: még a legszélsőségesebb esetekben is megélhető test és lélek egysége.

A szereplők így valójában egymás tükörképei lesznek: míg a főhős esetében azt láthatjuk, hogyan emelkedhet fel a korlátozott képességű test a lélek érzelmi magasságaihoz; addig a terapeutaként felbukkanó Cheryl életében talán először tapasztalhatja meg, szerelem és szexualitás valójában mennyire szétválaszthatatlan egymástól, és hogy mennyire nem lehet kizárnunk érzelmi világunkat a testi valónk által megélt felemelkedésből. Ráadásul előbbieket igazolja az is, hogy Mark hívő emberként a helyi pappal osztja meg kételyeit, vágyait, tapasztalatait; aki pedig áldását adja arra, hogy a férfi ez úton is közelebb kerülhessen önmagához.

Ben Lewin filmjében a színészi alakítások a leginkább megragadóak, ráadásul többeknek is ez a film jelenti a visszatérését az igényes produkciók közé. A terapeutát alakító Helen Hunt és a lelkipásztort játszó William H. Macy is inkább B-kategóriás romkomokban vagy eleve a tévé számára készült akciókban volt jelen az utóbbi évtizedben. Ezúttal azonban bizonyították, hogy lehetséges a visszatérés az igazi színészek közé; főként, ha ebben segítségükre van egy kiváló alapötlet (melynek bár igaz történet a kiindulópontja, de azt fikciós drámává dolgozza át), valamint az indie háttér is. A legfontosabb persze a Markot alakító John Hawkes szerepe: az igazi kihívást nyilván ez a karakter jelentette, és Hawkes sikerrel abszolválta küldetését. Bár az Oscar-jelölés most Helen Huntnak jutott (a tizenöt évvel ezelőtti díjazás óta nem volt ilyenben része); azért azt nem érdeme kétségbe vonni, hogy igazán emlékezeteset a testi korlátaival szembeszegülő, költői vénával rendelkező újságírót alakító Hawkes nyújtott.

A kezelés bizonyítja, hogyan lehet a témához körültekintéssel, igényesen, ám mégis szabadon és humorosan (ez Mark személyiségének köszönhető leginkább) nyúlni; a szexualitás felfedezését pedig annak láttatni, ami: felszabadító erejű drámának, megindító és önfeltáró katarzisnak. Az alkotás szerencsére a kínálkozó lehetőség ellenére sem fullad erőltetett giccsbe, aminek köszönhetően a tavalyi Sundance fesztivál egyik legsikeresebb darabjává is válhatott. A szerzői film újabb sikere.