Tudjuk, hogy Magyarország a permanens reformok országa, ahol a balos kormányzatok átalakítási mániájánál sajnos már csak a kétharmados jobboldal reformdühe a nagyobb. De az eleinte zökkenőmentesnek ígért (itthon? zökkenőmentes átalakítás?) közoktatási reform, az iskolák állami kézbe adásának folyamata sorra produkálja az előkészítetlenség, majd az utólagos kapkodás tüneteit; ahogy az összes olyan jelenséget is, amely együtt jár a durva centralizáció és a valóság súrlódásával.
Ha van szektor Magyarországon, amelynek dolgozói megtanultak sokat nyelni, az a közoktatás; de az valószínűleg minden érintettben kiveri a biztosítékot, ha az amúgy is alulfizetett szektorban a megváltónak ígért államosítás a fizetések csökkenésével, sőt bizonytalanná válásával jár, akár csak átmenetileg, akár hosszú távon. Az ezzel kapcsolatos mai hírek pedig egyáltalán nem szolgálnak megnyugtató magyarázatokkal.
A Magyar Nemzet és a Népszava egyaránt arról számolt be – idézi a hvg.hu –, hogy a KLIK-éra első fizetési időszakában több iskolában kevesebb fizetést kaptak a pedagógusok az eddiginél. A Nemzet arról írt, hogy bizonyos önkormányzati pótlékoktól és támogatásoktól elestek a tanárok. A lapnak Schmidt Jenő, a Települési Önkormányzatok Szövetségének elnöke azt mondta: bár az önkormányzatok működtetők maradtak, már nincs lehetőségük arra, hogy különböző önként vállalt pluszjuttatásokat adjanak a tanároknak. Gémesi György, a Magyar Önkormányzatok Szövetségének elnöke is csak azt tudta mondani: hiába adnának a települések, nincs miből, mivel a feladatokat és a hozzájuk rendelt pénzt nem egyenlő arányban vonták el az önkormányzatoktól. A Népszava arról számolt be, hogy tíz-tizenöt százalékkal kevesebb nettó fizetést utalt az államkincstár egyes dunakeszi, illetve zuglói iskolákban dolgozó pedagógusoknak. Bár a KLIK hétfőre ígérte, hogy minden pedagógus megkapja a januárban számfejtett fizetését, de újabb adminisztrációs hibák történhettek: az egyik esetben az érintettek családi adókedvezményeit „felejtették el” jóváírni. A hvg.hu idézi a Világgazdaságot, mely szerint az Emberi Erőforrások Minisztériumánál keresik a most hátrányba került pedagógusok kompenzálásának költségvetési forrását. Emellett ugye az a terv, hogy idén ősszel már tényleg bevezetik a pedagógus életpályamodellt, fizetésemeléssel, ha a gazdaság beindul. Ha.
Az eddigi fenntartók tehát széttárják a karukat, mondván, már nincs rá pénz; az újak pedig a szebb jövő felé mutatnak, amiben minden jó lesz. Ha. Csakhogy az amúgy is alulfizetett tanároknak ma kell a fizetés, mert ma akarnak megélni belőle, kifizetve a számlákat meg a család fenntartását. Egy ilyen hiba is megengedhetetlen, hát még ha általános jelenségről beszélhetünk. Szilvay kolléga kétrészes riportban írt az államosítás előtti reményekről és félelmekről; majd a január folyamán bekövetkező tényleges változások iskolai tapasztalatairól: egy budapesti általános iskolában sürgősen fel kellett venni egy tanárt, azonban az igazgatónak már nincs ehhez joga. A tankerület viszont még nem szerveződött meg, így a gyakorlatban nem tudta felvenni a tanerőt. Az illető tanár így most annak reményében dolgozik, hogy egyszer majd aláírják a szerződését. Vagy: egy adott településre a kívülről bejáró pedagógusok eddig 20-30 ezres utazási pótlékot is kaptak, ez január óta nem érkezik meg az érintettek számlájára, és senki nem tudja, mikor térítik meg; ahogy a cafeteria is erre a sorsra jutott.
Egyszerre felháborító és elgondolkodtató, hogy a rapid centralizáció mennyire nem tud mit kezdeni a magyar valóság sokféleségével, amit most már konkrétan a tanárok pénztárcája bán. Az elnyúló átmeneti állapot fokozza a bizonytalanságot, kiszolgáltatottá teszi a tanítás napi felelősségével kelő és fekvő tanárokat; s ebben a helyzetben az amúgy is túlméretezett és túlbonyolított magyar bürokrácia is csak a szokásos lefagyási és egymásra mutogatási tüneteket produkálja. Óriási különbségek vannak városok és városok, falvak és falvak, iskolák és iskolák között, amit az eddigi – persze nem tökéletes, de mi tökéletes – rendszerben kezelni tudtak a nagyobb önállósággal és közelebbi döntéshozatali szintekkel rendelkező oktatási egységek. A szubszidiaritás fogalma nem csak bullshit, hanem a legmegfelelőbb megoldásra való törekvés jelszava, hogy a problémákat ott oldják meg, ahol azok keletkeznek. Az autonómia szinte teljes felszámolásával, a központi, egyenlősítő szándékok ráerőltetésével ez a rugalmasság, a kiszámíthatatlan magyar közállapotokhoz való alkalmazkodási képesség vész el, amit persze még több bürokráciával akarnak megoldani. Olyan bürokráciával ráadásul, amely kellő előkészítettség nélkül igyekszik felvenni a fonalat, s amelyben a fenntartót a fenntartottak látnak el ingóságokkal, ugye.
Még sincs min meglepődni. Ez történik mindig, amikor a pofonegyszerűnek és világosnak szánt, felülről érkező központi akarat találkozik a javíthatatlanul sokrétű valósággal. Van rá ellenszer, úgy hívják, konzervatív gondolkodás.
