Van valami diszkrét bája Gyurcsány Ferenc helyszínválasztásainak. Ott van Bukovics kolléga örök kedvence, az Avas; nap mint nap tekinthetjük meg a különböző értelmetlen és lehangoló helyszíneket, ahol a szebb napokat is megélt volt miniszterelnök megfordul. Győr Avasa a Marcal 2, ott is a kádári nosztalgiát esztétikájában őrző Marcal étterem.
Itt üldögélt nagyjából száz ember, és hallgatta Neupor Zsolt helyi ügyekből és a kormány bűneiből összeálló stand up comedyjét, amikor megérkeztem a fórumra. Gyurcsány Ferenc jó félórás késésben, Neupor homlokán diszkrét, miről-lehetne-még-beszélni-gyöngyök; mellette visszafogott, ideges tekintetű fiatalember, akiről hamar kiderül, hogy a DK helyi elnöke; a falakon ki tudja, milyen elvetemült ízlés szerint összeválogatott festmények. Még a szilveszteri díszek is fent vannak, talán már a farsangra készülve. Az étterem egyébként rendkívül megfoghatatlan módon a nyolcvanas évek hurkagyurka-hangulatát ötvözi egy tradicionális japán ház komfortérzetével.
Mint mondtam, százan ülnek bent: a várakozásoknak megfelelően főleg az idősebb korosztály képviselteti magát; de hogy, hogy nem, hamar kiszúrok négy fiatalt is. Sajnos hamar kiderült, hogy közülük legalább ketten jobbikos bajkeverők, az egyik szervező hölgy a biztonság kedvéért le is fényképezte őket. Hogy kik lehettek ők, talány: a két tizenéves fiatalember, akikre gyanakodtam, Gyurcsány expozéja végén nem akasztást, csak konkrét programot követelt; ami vagy azt jelenti, hogy ennyire meggyőző volt a volt miniszterelnök, vagy azt, hogy nem kéne ilyen fiatalon, a demokraták tüzének melegében ennyi sört inni, mert jön a gyomorban az ideológiai bukfenc.
És hát igen, érkezik Gyurcsány Ferenc, a nagy színész, a nagy nevettető, az örök bohóc. Háromnegyed órás előadása finoman indul, magasra tör, drámai fordulatokat vesz, előtör benne az eltökélt államférfi, színpadias szünetek szakasztják belénk a levegőt, csöndes vallomások törnek a felszínre. Közben persze azon töröm a fejem, hogy micsoda pap lehetett volna ebből az emberből, ha tényleg annak megy, vagy akár filmszínész a harmincas években, sheriff a vadnyugaton, ha más korba születik. Évtizedes tapasztalatok csiszolták simára éles váltásait, a szabadságról megfogalmazott sztentori dörgedelmeit, amelyeket játszi könnyedséggel ad elő a baráti, vele nevető, vele síró, mondatait befejező közönség előtt.
Például amikor azt mondja, hogy meg kell verni a kormányt, nem kicsit, hanem… És a tömeg boldogan idézi Őszödöt azzal, hogy nagyon. Látom ezt megtanulták, volt értelme az életemnek, mondja Ferenc atyai mosollyal. És ilyen rövid idő alatt beszél mindenről: arról, hogy a DK vallott értéke a szabadság; hogy a legnagyobb baj, hogy a magyarokban már nincsen remény; hogy az LMP nagy csalódás; hogy nem az a kérdés, mennyi képviselője lesz a DK-nak, hanem hogy mennyi lesz az ellenzéknek összesen; hogy tiszteli a kereszténységet, amíg a szeretetről szól; hogy a gazdaság áll, nincs növekedés, hát hová jutunk így; hogy nem állapot, hogy zsidót, cigányt, homoszexuálist megkülönböztetünk. Minden témát érintünk.
Szarvas Koppány Bendegúz, ifjú demokrata mondta azt, hogy ő azért hisz Ferencben, mert nyugdíjas közönség előtt sem nyugdíjakról, hanem az oktatás fontosságáról beszél. És ez igaz is, nincs csirkefarhát, nincs tizenharmadik havi, nem esik szó ilyenekről. Gyurcsány Ferenc azt mondja: nem ígéri, hogy a kormányváltás után minden jobb lesz, sőt, újra kiáll a 2008-ban népszavazáson elbukott vizitdíj és tandíj mellett, bár megjegyzi: ő csak havi párezres hozzájárulást kívánt volna a családoktól. Azt is elmondja, hogy egyetlen terület van, ahol sosem szorítana meg, sőt, emelné a költségvetés számait, és az az oktatás. Egész üzenete az, amit sokan, sok helyen követeltek már magyar politikusoktól: nem ígérget, csak verejtéket meg könnyeket.
Mikor egy pillanatra elképzeltem, hogy egy ismeretlen, friss politikus beszédét hallgatom, egész szép is volt a kép. Aztán kinyitottam a szemem, és ott állt előttem Gyurcsány Ferenc, a politikus, rossz emlékű miniszterelnökségével, 2004 decemberével, 2006 ígérgetésével, 2006 októberével a vállán. Szép, szép, amit a korrupcióról mond, de hát tudjuk, mi folyt alatta is. Szép a szabadságon alapuló piacgazdaságról szőtt vízió is, szép, hogy most nem ígér semmi könnyűt a választóknak, de hol volt ez a felelősségteljes hozzáállás 2006-ban, vagy a szűk öt évben, amíg miniszterelnök volt? Felmerül az örök kérdés: miért nem mondott le 2006-ban? Akkor talán könnyebben hinnék most el, hogy őszintén beszél.
Mert Gyurcsány Ferenc most, a baloldal egyik kispártjának vezéreként könnyen ilyen felelősségteljes: ellenzékben, ráadásul a kormányra kerülés csekély esélyével mindig könnyebb felelősségteljesnek lenni. Nem ígérgetni kolbászból kerítést, nem ígérni könnyű talpra állást, nem hazudni sikertörténetet. Csak az felejtődik el a drámai csendekben, a jelenlegi kurzus autoriter hozzáállását és a kétségbeejtő gazdasági helyzetet elénk festő dörgedelmes mondatokban, hogy az ország mostani állapotához vezető út nem 2010-ben kezdődött. Hogy a most könnyen beszélő Gyurcsány Ferenc már ült ott, ahonnan lehet változtatni a dolgokon, és rossz döntéseket hozott. Volt lehetősége bizonyítani, és ezt a lehetőséget elbukta: szavainak értékét lenullázza a történelem.
Tehát miközben a pszeudo-jobbikos fiatalember a DK konkrét programját követelte, magukat végre fontosnak érző emberek hosszadalmas kérdéseket vetettek fel, és nénik tömege biztosította támogatásáról a pártelnököt; én az ajtó felé vettem az irányt: vettem egy kétszáz forintos gumikarkötőt – ennyire fussa manapság –, hátha ettől demokrata leszek.
