Nemrég jelent meg az ősz legjobb albuma, a Tame Impalától a Lonerism. Az októberben harmadik lemezével előálló ausztrál zenekar első ránézésre nem több egy jól összerakott csapatnál, akiket pár szám erejéig megihletett a Cream vagy a Pink Floyd. Ez önmagában is dicséretes vállalkozás lehet, de mégis: miért kapja fel erre a fejét a rockszakma 2012-ben? A válasz kettős: a gép és az ember. Kevin Parker zenekara nem egyszerűen leporolja a progrock legnagyobbjainak teljesítményét, hanem újra is értelmezi azt. A Tame Impala zenei eszköztára ugyanis nem csak négy évtizeddel, hanem négy héttel ezelőtt is maximálisan naprakésznek számított – számítógépek, effektek és hagyományos hangszerek szokatlan egyvelege hozza a piszkos, karcos és mégis magával ragadó pszichedéliát.
A Lonerism végig olyan, mintha egy dobozból szólna – a fülbemászó dallamok hatására viszont percek alatt mi is a dobozban találhatjuk magunkat. Az érzést a csodás dallamkészleten túl Parker hangja is garantálja – az énekes-szövegíró orgánumára a Pitchfork egyik kritikusa csak a következőképp hivatkozott: „mintha John Lennon hangját kivágták volna az A Day in the Life-ból, belerakták volna egy edénybe, majd megtanították volna új dalok eléneklésére”. Olyan. Az album hallgatása közben mintha fejest ugranánk az életbe, aztán el is merülnénk benne. Vidám és magányos, boldog és rezignált érzések egészen furcsa csokra kerül velünk szembe, az összkép viszont mindig színes és dinamikus. Hallgatjuk a zenét és süt a nap. Vagy magunk elé képzeljük a napot. Vagy valami hasonlót. Kevin Parker világában a boldogság sohasem teljes, viszont a legrosszabb érzés sem temet maga alá. Ennyi szerrel persze könnyű – és ingatag – minden.
A lemez legerősebb száma talán a Feels Like We Only Go Backward, ami egy csomagban hozza az említett érzéskészletet. Egyszerre lendületes és beletörődő, egy helyben toporgó, panaszkodó és törekvő. Lenyűgöző a hangzás.
A Lonerism első két kislemeze, az Elephant és az Apocalypse Dreams is külön szót érdemel – ezeknél ugyan találhatunk jobbat is a lemezen, viszont sláger- és tánckompatibilis ritmusfelépítésük nélkül semmiképp sem lenne ennyire hibátlan az összkép. Az álomszerű utazást a két szám erejéig felületesebben, viszont ütősebben folytathatjuk – Jay Watson, a banda dobosa pont ebben a két számban törte meg Parker szellemi hegemóniáját, segítve neki a dal megírásában.
A lemez másik véglete, az érzékelés teljes káosza egyértelműen a Lonerism vége felé érkezik el: az egyperces She Just Won’t Believe Me tökéletesen vezeti fel a Nothing That Has Happened So Far Has Been Anything We Could Control című lezárást, amely nem a Lonerism legjobbja, de bizonyos szempontból mégis ez a csúcspont. A Lonerism álomképeket mutat, mégis az életet érezhetjük benne. Hallgasd alább.