Börzsönyizene, pszichofolk, hóseséshangszerek és lélekdombvonalak – a Bajdázó együttes legutóbbi, eddigi legkiforrottabb albumának kritikáit szinte kizárólag elvont fogalmak alkották, ami nem csoda, hiszen a zenéket végighallgató publicisták is elérte az a lelki mélység, amelybe a trió számait hallgató egyszeri magyar beleesik. A Börzsönyből kihallatszó, népzenei hagyományokra is építő elektronikus zene, a gitár, a kanna, a cin és az ének ugyanis magával ragad.
És amíg az elmúlt télbe szerelmes magányt, magányos szerelmet csempésztek az azóta is ingyenesen letölthető számok, az új album új télbe hoz most már nyugodtabb, de semmivel sem felszínesebb, hóesés helyett most vízeséssel aláfestett sorokat. Ergé kolléga reményei is valóra váltak: nem kellett sokat várni, hogy a Magyarország egyik legegyedibb hangzásvilágát produkáló Bajdázó újra egy albumnyi zenét rögzítsen a rajongók egyre gyarapodó táborának.
A 2011 végén kiadott Lekapcsolom a villanyt a fejemben a téli börzsönyi kulcsosház meleg szobájába vezette a hallgatót, a 2012 októberében megjelentetett Amerre fut pedig mintha az éledő, tavaszi természetbe irányítana a ház nyíló ajtaján át. Az ismét egy dalról elnevezett album a sztoikusságban keresi a boldogságot; a sokszor még mindig fájdalmas mondanivalóra a hangszerelés belenyugvó, ütemes azonossággal válaszol.
A Felhők egy – a címmel jól jellemzett – könnyed kezdés (bár felütésnek gyenge), rögtön utána azonban a címadó Amerre fut már a földhöz közelít: a természetben mezítláb rohanás, a szabadság érzése jön át az egymásra dobott képekben, és az emberben feltör a hétköznapokban elnyomott ösztönös vágy: „amerre fut, arra az út”. A lemez talán legpopulárisabb, leghallgatósabb száma, a Vagyok a lemez közepén kapott helyett; ez tovább erősíti a kisimult, elmélázó hangulatot, és ezzel a hitünket egy jó albumban, de a könnyed aláfestés még mindig nem enged le a „Rántott hús és bodzavirág” mélységeibe. „Vagyok a tűz a pohár aszú borban, vagyok a csend meg a szélsusogás; / Tavaszi földszag, hajnali zápor, vagyok a szívben a megnyugvás.” A nyugtalan szöveget az egyenletes zene csitítja, oldja.
Az előző albumbon helyt kapott Árkádiai kör a befejezetlenség érzését keltette, így az Amerre fut második felén megjelent Árkádiai kör II.-vel mintha végre valóban elkezdődne a levegőben hagyott szám. Ugyanakkor a második résszel még mindig lezáratlan marad és trilógiáért kiált a nyugtató hangsor. A teljes nagylemez befejezése sokkal konkrétabb: az előző összeállításhoz hasonlóan egy ima az utolsó dal, és a hívek könyörgésével gondolatainkat a nyitó felhőkhöz vezetik vissza szerzők.
A Bajdázó új albuma nem múlta felül előző munkájukat, de egyértelműen mutatja, hogy a Gugyella Zoltán, Győrffy Ákos és Mile Zsigmond alkotta együttes egyre magabiztosabban áll elő saját szerzeményeivel. Joggal, hiszen azok valóban egyre jobban kiforrnak. Reméljük, élőben is többször hallhatjuk majd őket, cserébe pedig mi, kritikusok is megígérjük, megtanulunk végre elfogultság és elvontság nélkül írni zenéjükről. Vagy inkább csak megpróbáljuk.
