Vhailor és Agent Ungur sorozata magyarokról-szlovákokról.

A magyar hibák elemzésének második részében az 1939-es szlovák-magyar „kis háborúval” és Csehszlovákia 1968-as katonai megszállásával foglalkozunk. Talán meglepően hangzik, de az 1919-es és 1938-as két „támadással” szemben, amelyeket az előző posztunkban tárgyaltunk, erről a kettőről a rendszerváltás előtt politikai okok miatt nem lehetett (1939-ről inkább elfelejtettek) beszélni, és csak 1989 után kerültek bele a szlovák nacionalista diskurzusba a Mečiar-kormányok idején, amikor szintén politikai okokból jónak látták a múlt szellemeinek megidézését.

Az 1939-es „kis háborút” önmagában háborúnak nevezni túlzás, és inkább Kárpátalja megszállásának egyik eseményéről beszélhetünk, amely pedig szorosan összefüggött Csehszlovákia felbomlásával 1939. március 14-15-én. Tiso ekkor kiáltotta ki Szlovákia függetlenségét, amit Magyarország másnap el is ismert, és a magyar csapatok ekkor kezdték el Kárpátalja elfoglalását. A konfliktus pedig éppen ennek ürügyén robbant ki, ugyanis Szlovákia és „Ruszinszkó” között nem létezett nemzetközileg elismert határvonal, csak az alig 20 éves csehszlovák adminisztratív határfelosztás. Ezen kívül a magyar (és a lengyel!) fél jobban szerette volna biztosítani a Magyarországról Lengyelország felé vezető vasútvonalat, amely túlságosan közel esett az adminisztratív határhoz. A magyar csapatok március 23-án indultak megszállni Szlovákia keleti sávját, aminek a szlovákok megpróbáltak ellenállni – sikertelenül. A „háború” pár nappal később véget is ért, 23 magyar és 58 szlovák áldozatott követelt, Szlovákia pedig kénytelen volt lemondani 1.697 km²-ről, ahol összesen 69.930, döntő többségében szlovák és ruszin lakos élt.

Az, hogy egy méretében nem túl nagy konfliktusról van szó, nem változtat a tényen: a „kis háború” egyértelműen magyar agresszió volt. Számottevő magyar lakosság nem élt a kérdéses területen, és Szlovákia nem rendelkezett olyan katonai erővel, hogy fenyegethesse a kérdéses vasútvonalat. Ha pedig az volt az elképzelés, hogy Kelet-Szlovákiában virággal várják a magyar csapatokat és egészen a Tátráig önként visszatér a Felvidék: akkor valaki nagyon félreértette az 1918 óta erősen megerősödött szlovák öntudatot. Tény, hogy Eperjesen, Lőcsén és más keleti településeken a magyar párt jóval erősebb volt annál, ami az etnikai adatok alapján várható lett volna, tehát létezett egy „magyarón” szlovák és német népesség, de a keleti szlovákság többsége ekkor már egyértelműen Szlovákia és nem Magyarország irányába érzett lojalitást.

Az újabb terület megszerzésén kívül az egyetlen eredmény, amit a magyar politika elkönyvelhetett magának, az volt, hogy a Szlovákia magyar elismerése miatti pozitív meglepetés a gyökeres ellentétébe fordult. Pozsonyban ezért még jobban belekapaszkodtak Németországba, amely nevető harmadikként került ki ebből a konfliktusból, megnyugodva, hogy nagyon kicsi erőfeszítéssel sikerült érvényesítenie a divide et impera elvet. (Bővebben lásd Janek István összefoglalóját.)

Ami az 1968-as eseményeket illeti, az értékelés már messze nem ilyen egyértelmű. Tény, Csehszlovákia megszállásában részt vett a Magyar Néphadsereg egy megerősített hadosztálya, összesen 12.500 fő, amely egy 10.000 km²-nyi, részben magyar lakosságú területet tartott megszállva 1968 augusztusától egészen október végéig. Ez ugyan nem a magyar történelem legszebb fejezete, de azt állítani, hogy ennek bármiféle szlovákellenes éle lett volna, teljesen helytelen.

A prágai tavasz nem hiába „prágai”, bár Dubček szlovák volt, a reformkommunisták elsősorban a csehek közül kerültek ki. Az invázió tehát egy cseh politikai mozgalom ellen irányult. Magyarország ekkor, 1939-cel ellentétben ráadásul nem szuverén ország, a párt és a kormány Kádár Jánossal az élen Moszkva utasításait követi. A felelősség a szovjeteken túl a végrehajtókat, az MSZMP KB-t és az akkori magyar kormányt illeti, amely a szocialista díszparlament megkerülésével döntött a beavatkozás mellett. (Talán éppen ezért érezte az MSZP pár évvel ezelőtt magát illetékesnek ebben az ügyben és bocsánatot kért.) Az MSZMP nemzetpolitikája ráadásul ekkor határozottan a „magyar nacionalizmus maradványainak” felszámolására tört, pont ez az időszak az, amikor felmerül, hogy a teljes magyar történelmet csak a trianoni országterületet érintően tanítsák, hogy az 1920 előtti Magyarország és a határon túli magyarság létének még az emlékét is megsemmisítsék. Nem képzelhető komolyan, hogy a beavatkozásnak bármiféle nemzeti vonatkozása lett volna a Kádár rendszer részéről.

A szlovák nacionalisták felháborodása a „magyar” (még véletlenül sem orosz!) megszállás felett egyértelműen a történelem súlyos és tudatos félreértelmezésén alapuló koncepció. 1968-ból a legtöbbet éppenséggel a szlovák nacionalizmus profitált. Csehszlovákia ugyanis 1968-ig egy központi, centralizált államként működött, a cseh kommunisták pedig ügyeltek arra, hogy a szlovák „burzsoá nacionalisták” lehetőleg ne kerüljenek kulcspozíciókba. A normalizáció során viszont éppen ők lettek a szovjetek leghűségesebb kiszolgálói. Ezen kívül nagyon fontos vívmánya volt ennek az időszaknak az addig központi állam „szövetségesítése” – azaz létrejöttek a Cseh és Szlovák Szocialista Köztársaságok a szövetséges államon belül, ami jelentős lépés volt az évszázad végén létrejövő önálló szlovák államiság felé. Az állam elnöke és a párt főtitkára pedig Gustav Husák lett, aki 1945-48 között a magyarellenes intézkedéseket hajtotta végre a lakosságcsere folyamán. De természetesen alacsonyabb pozíciókba is jócskán kerültek nemzeti érzelmű szlovákok, talán éppen ezért is találunk olyan sok volt csehszlovák titkosrendőrségi, ŠtB ügynököt szlovák nemzeti körökben. A prágai tavasz leverése, bár nagy csapás volt a demokráciának és a szabadságnak, a szlovák nemzeti eszme győzelmét hozta a prágai centralizmussal szemben, a közös államon belül mind politikai mind gazdasági téren.

A XX. században négy olyan eset volt, amikor magyar haderő a mai Szlovákia területén hadműveletet hajtott végre. Az 1938-as bevonulás visszásságait részben, az 1939-es „kis háborút” egészében a szlovákság vagy az utóbbi esetben Szlovákia elleni magyar agressziónak nevezhetjük. Lehet persze kis magyar legendáriumot építeni, és csak a szépet és jót látni az 1938-39-es eseményekben, de jobb lenne felfogni, itt valós szlovák sérelmek vannak, amiket a korábbi és későbbi magyar sérelmek nem írnak felül. A megszálló cseh csapatokkal szembeni 1919-es magyar nemzeti önvédelmet, vagy 1968-at viszont nehéz ide sorolni. Az, hogy Szlovákiában bizonyos körök mégis megteszik, nem más, mint a kis szlovák legendárium része.