Ilmolian-tó, Finnország

Tágas, néptelen síkságok, végtelen nyírfa- és fenyőerdők látványa: három kép a Baltikumból, ami végigkíséri az arrafelé járókat. A Borostyánutat követtük Litvániától Finnországig, bejárva e kevésbé ismert országokat a Balti-tenger és Oroszország között.

Mintha csak a Nyírségben járnánk: a lapos, néha enyhén hullámos litvániai tájak a nagy kelet-európai síkság szerves részét képezik, amely átér a Kárpát-medencébe is. A magyar tájakat idézik fel az útmenti keresztek és a parasztbarokk falusi templomok is: Litvánia Lengyelország mellett Európa egyik legvallásosabb, katolikus országa maradt, s a katolikus hit a Szovjetunióhoz való tartozás évtizedei alatt is erősítette az elnyomott litván nép tartását. Egykedvű agrárvidékeken járunk, egymástól távol eső, lustán nyújtózó mezővárosokkal, jegenyefasorokkal, gólyákkal a póznák tetején, mintha az alföldi 4-es úton haladnánk végig.

Litván tájak, Keresztek hegye

A Riga és Tallin felé vezető nyílegyenes, de nagyon megkopott országút elkerüli az ország keleti peremére szorult, barokk városközponttal büszkélkedő Vilniust. A főváros mellett a téglagótika jegyében épült Trakai vízivár emlékeztet a pogány litvánok és a keresztény német lovagok uralta középkori Baltikumra. Ugyanígy kiesik a forgalomból a nyugati tengerpart előtt húzódó Kur-földnyelv is, amely egy közel száz kilométer hosszú, de átlagosan alig egy kilométeres szélességű, védett dűnesor. A földnyelv déli része a máig elzárt, Oroszországhoz tartozó kalinyingrádi körzethez tartozik. A kisorosz határ közelében fekszik a homokdombok között, a tenger partján Nida, ahol Thomas Mann töltött el néhány nyarat, a József és testvéreit írva.

A Riga felé vezető út mentén prózaibb tájban terül el a Keresztek hegye. Litvánia egyik jelképét különböző méretű feszületek ezrei fedik be: az ősi eredetű zarándokhely megindítja, s valahogy fel is kavarja az egymásra halmozott, gyűszűnyitől a több méteresig nyúló keresztek között bóklászó embert. Észak pogány babonái keverednek itt Kelet fanatizmusával és a nyugati kereszténység hitrendszerével. A közeli Šiauliai városa kicsiben leképezi a litván történelmet: teuton lovagok, lengyel királyok, orosz cárok vetélkedtek a mezővárosért, melynek lakóinak többsége a századelőn zsidó volt. A világháború után alig pár százan maradtak közülük életben, s maga a város nagy része is elpusztult a harcokban. Ma egy reneszánsz-barokk székesegyház és egy századfordulós városközpont emlékeztet a szovjet lakótelepek gyűrűjében a múltra.

*

Ahogy átérünk Lettországba, mintha megzuhanna a környezet minősége: amíg Litvánia - és főleg Észtország - hatalmas fejlődésen ment keresztül a szovjet uralom alóli felszabadulás óta, Lettország némileg lemaradt közöttük. Ez főleg a lett vidékre igaz: a 2,2 milliós ország egyharmada Rigában él és dolgozik, ami megmagyarázza a főváros és az ország távolabbi tájai közötti nagy fejlettségbeli szakadékot. Rossz minőségű utak, lepusztult falvak, tétlen emberek látványa jelzi, hogy van még hová fejlődnie Lettországnak.

A látnivalókra viszont nagy gondot fordítanak: Rundale a Baltikum legnagyobb barokk palotaegyüttese, amelyet Ernst Johann von Biron, Kurland hercege építtetett az 1730-as évektől kezdve. Egy tipikus 18. századi életút Bironé: inas unokájaként született, de tehetsége, nagyravágyása és kíméletlensége az Orosz Birodalom régensi tisztjéig emelte őt - ehhez persze az is kellett, hogy Anna cárnő szeretőjévé avanzsáljon. Anna halála után három hétig régensként irányította a cárságot, de végül kegyvesztetté vált, és birtokait elvesztve szibériai száműzetésbe került. A Téli Palotát is tervező Rastrelli által megálmodott Rundale (eredetileg Ruhetal = Csendesvölgy) palota a rizsporos 18. századot idézi meg, kissé provinciális, habcsókbarokk termeiben és parkjaiban. A közelben Bauska két folyó találkozásánál épült reneszánsz várkastélya a német lovagrend rég letűnt korszakára emlékeztet. Az egykor német és zsidó polgárok uralta város lakossága a 20. század tragikus folyamatainak hatására teljesen lecserélődött: lettek és oroszok kerültek a helyükre.

Rundale

Riga, a lett főváros az egész Baltikum természetes központja, évszázadok óta. Német lovagok és kereskedők alapították 1201-ben. A századok folyamán előbb lengyel, majd svéd, végül orosz uralom alá került. A két világháború között a független Lettország fővárosává vált, amit a szovjet uralom váltott fel. Ma Riga egy Kelet- és Nyugat-Európa határán fekvő nagyváros, s csak elsőre meglepő, hogy sokban hasonlít Budapestre. A részben fennmaradt Hanza-városmagot ugyanis századelős, kopottas bérházak sorai veszik körbe; a Budapesthez hasonlóan szedett-vedett reklámokkal, feliratokkal, gány megoldásokkal színesített, túlzsúfoltan forgalmas utcákon köztes-európai kevercset alkotnak a jól öltözött és a posztkommunista valóság által megtört arcok. Riga óvárosa a Világörökség része, joggal: bár a háború és a szovjet időszak belemart a városképbe, azt továbbra is reneszánsz-barokk polgárházak és ódon templomok uralják. A sikátorokban és tereken lüktet az élet, lettek, oroszok és a fapadosokkal ide zúduló nyugati turisták élvezik az életet az északi napsütésben. A századokon át épült, város fölé magasodó Szent Péter-templom és a Feketefejűek Házaként ismert céhes épületegyüttes Riga jelképének számítanak; csakúgy, mint a felújítás alatt álló egykori balti német főtemplom, a tömzsi Dóm. Az óváros körül szép parkok és szecessziós épületek emelik Riga fényét, az igazi kalandorok pedig tehetnek egy túrát a szovjet időkből itt maradt, külvárosi lakótelepeken és rozsdaövezetekben.

Rigai utcákon

Riga tengerpartja, Jurmala városa viszont jobban megér egy kitérőt: a ma az orosz elit által is felkapott, rendőrök által éberen felügyelt üdülőváros a sűrű fenyveserdőben álló, fából épült századelős villáival, dűnesorával, hihetetlenül finom homokos tengerpartjával és friss levegőjével hódítja meg az odalátogatókat.

A lett fővárostól keletre a Gauja folyó völgyét érdemes felkeresni: a szinte tökéletesen lapos balti országokban egy valódi, erdős folyóvölgy tényleg látványosság, főleg, ha hangulatos üdülőfalvak és műemlékek színesítik a látványt. Sigulda mellett egy népi építészetet bemutató, üde zöld skanzenpark és Turaida vöröstéglából épült német lovagvára alkot megkapó együttest az alant kanyargó Gauja fölött.

Tovább folytatva utunkat Északnak, újra elnéptelenedik a táj, végtelen nyírfa- és fenyőerdők között megy az út Észtország felé. Megállunk Tuja falu környékén, ahol egykor a történelmi Münchhausen báró is élt egy darabig. Sehol egy lélek a fehér homokkal és nagy, vízmosta sziklákkal telehintett partokon, amiket fenyőerdők szegélyeznek, amíg a szem ellát. Ilyen lehetett a Baltikum a civilizáció előtt, de még a 21. században is sokfelé kiléphetünk a jelenből az alig lakott erdős, mezős, mocsaras vidékeken.

A Gauja-völgy vidéke, német lovagvárral és porosz junkerek kastélyaival

A Balti-tenger lettországi partvidéke

*

Észtországban alig több, mint egymillióan laknak egy fél magyarországnyi területen, s a lakosság egynegyed része orosz. Nem csoda, hogy függetlenségük újbóli elnyerése óta az észtek minden eszközzel a posztszovjet Kelettől való távolodásra és a Nyugat felé való közeledésre törekednek. Mi tagadás, jól megy nekik: feltűnő az utak, a települések fejlettségbeli különbsége Lettországhoz képest. Az ország déli kapuja Pärnu városa, ahol színes, apró faházakból álló régi városmag és egy jó levegőjű, ligetes, békebeli hangulatú tengerparti villanegyed vonzza a látogatókat. Az Észtország nyári fővárosának tartott Pärnu tágas, homokos strandja az észtek egyik kedvenc kiránduló helye.

Hasonlóan kedvelt belföldi úticél az ország délkeleti vidéke, Otepää környéke. A skandináv jellegű, hullámzó tájakon fenyőerdők, rétek és kanyargó, kéklő tavak váltják egymást. Ezen a távoli vidéken óhitű oroszok és a kereszténység előtti hagyományokat is ápoló szetu kisebbségiek is élnek, akiknek népi motívumokra épülő keresztes zászlaja az egyik legszebb lobogó a világon. Errefelé fekszik a Pühajärv (Szent Tó), partján az észtek egyik jelképével, egy több száz éves tölgyfával, ami alatt 1841-ben észt parasztok csaptak össze földesuraikkal.

A közeli Tartu Észtország intellektuális központja, messze földön híres az 1631-ben Gusztáv Adolf svéd király által alapított egyetem. Tartu szépen felújított barokk-klasszicista városközpontja tele van fiatalokkal és a közeli Oroszországból „Nyugatra” átugró, vásárolgató oroszokkal. Az óváros fölötti dombon úgy magasodik a vöröstégla-gótika jegyében épült katedrális romja, mint egy ősállat csontváza. A 16. században elpusztult épület maradványai még ilyen állapotban is a gótikus szerkezetek tisztaságát és a középkor emberének hitbéli erejét sugározzák.

Pärnu

A szetu zászló

Tartu

Tartutól Tallinnig keresztbe szeljük Észtországot, az üres, lapos tájban semmi nem készteti az utazót megállásra. Tallinn viszont híréhez méltóan valóban egy ékszerdoboz, a közép-európaiság legészakibb előretolt bástyája. Mint egy Skandináviába helyezett Prága, úgy sűrűsödik össze egy meredek dombon számos tornyával, régi palotáival és templomaival Tallinn. A Rigánál kisebb, de érintetlenebb óváros alsó része a polgárok; míg a felsővár az arisztokraták és az egyházi vezetők lakóhelye volt. Innen irányították Észtországot a történelem során a dán lovagok, balti német polgárok, svéd urak és orosz kormányzók.

Az óváros körül nagyrészt fennmaradtak a csúcsos tornyokkal erősített városfalak, közöttük lejtős utcák alkotnak festői összképet. A fehérre vakolt lutheránus dómban barokk faoltár, szószék, balti német famíliák pajzsai, síremlékei idézik meg a letűnt korok hangulatát, s ezt adja vissza az alsóvárosi domonkos kolostor romkertje és a tornyos városháza alatti, középkori hangulatú piac is. A parlament épületével szemben álló ortodox katedrális viszont az orosz kolonializmus máig vitatott jelképe.

Bár Tallinn Rigához hasonlóan lassan a tömegturizmus célpontja lesz, van még bőven hely és idő a város miliőjében való elmélyüléshez. A várfalak alatt viszont már a zsibongó tengeri kikötő fekszik, ami ma a Finnországból induló alkoholturizmus egyik fő elosztóközpontja. Az óriáskompok csak úgy öntik ki magukból a puritán és drága országukból déli rokonaikhoz menekülő finneket, akik olcsó piára és egyéb szórakozási lehetőségekre szomjaznak, bevetve magukat a kikötői környék óriási bárkomplexumaiba.

Tallinni tornyok és sikátorok

*

Tallinn és Helsinki között szinte megállás nélkül járó kompok kötik össze Déllel a Balti-tenger nyúlványai mögé zárt Finnországot. Az egykor peremvidéki, még a régi magyarok által is lesajnált „halszagú rokonok” a svéd, majd orosz uralom alól felszabadulva, alig száz év alatt a világ egyik legfejlettebb, leggazdagabb és legélhetőbb országát építették fel. Finnország ma a minden tekintetben ésszerűen berendezkedett társadalmak mintapéldája, amely a szociális jólét biztosítására, a környezet védelmére és a technológiai haladás lehetőségeire egyaránt odafigyel. S mindezt egy végtelenül tágas országban tehetik meg: 5,4 millióan laknak a majdnem négy magyarországnyi területen. A perfekció és az elrendezettség azonban – ahogy az lenni szokott – általában unalommal és elidegenedettséggel párosul, elég csak Aki Kaurismäki sötét humorú filmjeire gondolnunk.

A túláradó nyugalom különösen igaz a mai formájában alig kétszáz éves Helsinkire: a szigetekre és félszigetekre épült főváros esetében maga a fekvés az igazi látnivaló, nem a város maga. A végtelenül puritán lakótömbök között a belváros egy-egy klasszicista palotája és temploma okoz csak esztétikai élményt. Helsinki érdekes színfoltjai közé tartozik a kikötő előtti szigeteken elterülő Suomenlinna erődítmény, régi arzenálokból és laktanyákból átalakított lakóházaival, kávézóival és sirályzajos, vitorlásos, hajókürtös északtengeri hangulatával. A finn életvilág évszázadait pedig a Seurasaari félsziget hangulatos tengerparti fenyvesében elterülő skanzenben lehet megismerni.

A Csendkápolna és részletei Helsinkiben

Seurasaari

Suomenlinna

Alvar Aalto villája és a Sziklatemplom Helsinkiben

Helsinki – s egyáltalán, Finnország – ugyanakkor jellemzően nem a múltja, hanem jelene és jövője miatt izgalmas: a modern kultúra minden ága virágzik ebben a fiatal országban. Finnország a kortárs művészet, építészet, zene és design világhírű fellegvára. Érdemes utánajárni a természet (és a természetes anyagok) s a legmodernebb technológiák harmóniáján alapuló épületeknek, legyen szó az Alvar Aalto és követői által tervezett modern villákról, középületekről vagy a letisztult formavilágú kortárs templomokról. Az evangélikus finnek számára a templom nem csak az istentisztelet, hanem a közösség nagyon is élő tere, amelyeket gyakran építenek egybe óvodákkal, iskolákkal, könyvtárakkal vagy akár sportpályákkal. Finnország rendezett alvóvárosainak számtalan ízléses épülete elárul valamit a posztmodern jólét körülményei között is harmóniára és hagyományőrzésre törekvő finn lélekről.

*

Az évszázadokon keresztül az erdőségekben, vizek partján élő, halászó, vadászó, gyűjtögető finnek egykor még falvakat sem nagyon hoztak létre. A városok csak a svéd, majd orosz hódítások idején jöttek létre a tengerpartokon, és ma sem jellemző rájuk a mi fél-mediterrán, fél-balkáni budapesti lüktetésünkhöz hasonló zsibongás. Az autentikus finn élettér még ma is létezik a városokon túl, a végeláthatatlan fenyőerdők és a nem hogy ezer, de több százezer tó országában.

Helsinkitől keletre Porvoo csábít megállásra: a tűzvészektől megkímélt, ódon favázas városkában ma műtermeknek és kávézóknak helyt adó, színes faépületek sorakoznak egy tenger felé siető folyó partján. A dombtetőn egy nagyobbacska falusi templomnak beillő gótikus minikatedrális trónol, amelyet néhány éve egy 18 éves blackmetálos suhanc felgyújtott, de ma már újra régi fényében pompázik. Dél-Finnországban kalandozva máshol is a templomok jelentik a múlt emlékeit: Erdélyre emlékeztető rusztikus, tömzsi erődtemplomok bukkannak fel itt-ott a tavak fölötti dombokon, mint például Hattulában is. A közeli Hämeenlinna egy modern nagyváros: nemrég rekonstruált téglavára valaha a finn tóvidék kulcsát jelentette.

Porvoo faházai és katedrálisa

Turku vára és székesegyháza

Innen északra fekszik Tampere, Finnország második legnagyobb városa. A korábban nyomasztó iparvárosban ma az újrahasznosított indusztriális negyedek szolgálnak látványosságul, a város fölötti tévétoronyból pedig messze el lehet látni a tóvidék fölött. A Szentivánéj körüli fehér éjszakák idején órákig tartanak errefelé a naplementék: szélcsendben, napfényben állni látszik az idő a tükörsima tavak és a néma fenyvesek fölött.

Utunk Turkuban, Finnország régi fővárosában zárul: századokon át körülötte forgott az ország történelme, de egyeteme révén ma is a finn kultúra fontos központjának számít. A sorozatos tűzvészek miatt nem maradt meg a régi városmag, de az egykor az ország kapujának számító, kikötő fölötti középkori vár és a nagyméretű, megkopott gótikus székesegyház még emlékeztet a múltra ebben a jövőbe tekintő, csendes országban.

*

A cikk eredetileg a Magyar Nemzet Napos Oldal rovatában jelent meg.