A napjaink eszmei áramlatait felszínesen tanulmányozó megfigyelő figyelmét könnyedén elkerülheti a közvélemény meghatározó alakítóinak vakbuzgósága, valamint azok a mesterkedések is, amelyek elnyomják a másként gondolkodók hangjait. Úgy tűnik, hogy már a fontosnak tartott ügyekkel kapcsolatban sincs egyetértés. Kommunisták, szocialisták, intervencionisták, valamint különféle szekták és e pártok iskolái olyan lendülettel küzdenek egymással, hogy a figyelem elterelődik arról: az alapvető dogmák tekintetében teljes egyetértés van közöttük. Másrészt, lényegében törvényen kívül helyezték azt a kevés gondolkodót, akik meg merik kérdőjelezni e dogmákat, így az ő eszméik nem jutnak el az olvasóközönséghez. A hatalmas „progresszív” propagandagépezet és a kiképzés sikeresnek bizonyul saját tabuik betartatását illetően. Az úgynevezett „unortodox” iskolák intoleráns ortodoxiája dominálja a színteret.

Ez az „unortodox” dogmatizmus valójában különböző, egymással összeegyeztethetetlen tanok zavaros és önellentmondásos keveréke. Ez az eklekticizmus legrosszabb arca, téveszmékből kölcsönzött feltevések félresiklott gyűjteménye. A dogmatika számos töredéket épít be a szocialista, az „utópista”, a „tudományos marxista”, a német történeti iskolához tartozó, az amerikai institucionalista, a francia szindikalista, valamint a fabiánus szerzők gondolatai közül. Megismétli Godwin, Ruskin, Bismarck, Sorel, Veblen és seregnyi kevéssé ismert férfiú tévedéseit.

E hitvallás alapvető dogmája kijelenti, hogy a szegénység a rossz társadalmi intézmények következménye. Eszerint az eredendő bűn, amely az emberiséget megfosztotta az Édenkert boldogságától, a magántulajdon és a vállalkozás intézményének létrehozása volt. A kapitalizmus kizárólag a kőkemény kizsákmányolók önző érdekeit szolgálja, miközben az igaz emberek tömegeit arra ítéli, hogy az elszegényedés és a lealacsonyodás irányába haladjanak. A népek prosperitásához a kapzsi kizsákmányolók megzabolázására van szükség, amelyet az Államnak nevezett istenség hajt végre. A „profitot”, mint indítékot a „szolgálattal” kell helyettesíteni. Szerencsére, mondják, a pokoli „gazdasági royalisták” intrikái és brutalitása sem tudja elfojtani a reformmozgalmat. A központi tervezés korának eljövetele elkerülhetetlen, ekkor mindenkinek bőségben lesz része. A fenti nagy átalakulás felgyorsításán fáradozók progresszívnek nevezik magukat, mivel úgy tesznek: annak megvalósításán dolgoznak, amely egyszerre kívánatos és egybevág a történeti fejlődés kérlelhetetlen törvényeivel is. Ezek reakciósként becsmérlik azokat, akik elkötelezettek a hiábavaló erőfeszítés mellett, hogy megállítsák az általuk által haladásnak nevezett jelenséget.

*

Dogmáik szempontjából a progresszívek bizonyos szakpolitikai intézkedéseket támogatnak, mintha azokkal azonnal enyhíteni lehetne a tömegek szenvedésén. Ajánlásuk szerint például hitelexpanzióra és a pénzmennyiség növelésére, a minimálbérek érvényesítésére van szükség; amelyet a kormányzati és szakszervezeti nyomás, erőszak, a nyersanyagárak és járadékok ellenőrzése, valamint más intervencionista intézkedések is kikényszeríthetnek. A közgazdászok ugyanakkor bebizonyították, hogy az efféle csodaszerek nem képesek olyan eredményeket felmutatni, amelyek azok szószólói szeretnének elérni. Az intézkedéseket ajánlók és az azok végrehajtásához folyamodók szempontjából a kimenetek még kevésbé kielégítőek, mint a megváltoztatni kíván korábbi állapotok. A hitelexpanzió gazdasági válságot és depressziós periódusokat hordoz magában. Az infláció hatására minden erőforrás és szolgáltatás ára megugrik. A korlátok nélküli piac által meghatározott bérszint feletti minimálbér bevezetésére irányuló kísérletek tartósan, évről évre tömeges munkanélküliséget eredményeznek. A szabályozott árak hatására visszaeshet az érintett erőforrások kínálata. A közgazdászok megcáfolhatatlanul bizonyították e tételeket. Nincs olyan „progresszív” ál-közgazdász, aki valaha is megpróbálta volna megcáfolni őket.

A progresszívek alapvető vádja a kapitalizmus ellen az, hogy a válságok és a tömeges munkanélküliség annak inherens tulajdonságai közé tartozik. A progresszív ideológiának annak bizonyítása ad kegyelemdöfést, hogy ezek valójában a kapitalizmus szabályozására és az egyszerű emberek életkörülményeinek javítására irányuló kísérletek következményei. Mivel a progresszívek nincsenek abban a helyzetben, hogy kifogásokat vessenek fel a közgazdászok tanításaival szemben, ezért megpróbálják elrejteni azokat a nép, illetve főként az értelmiség és az egyetemisták elől. Minden effajta eretnekség említése szigorúan tilos. Azok szerzőit becsmérlő szavakkal illetik, hogy a hallgatókat eltérítsék „bolondságaik” olvasásától.

A dogmatikus progresszívek nézőpontja szerint az emberek két csoportja határozható meg, akik a „nemzeti jövedelemből” saját maguk számára kihasított mennyiségről vitáznak. A vagyonos osztály, a vállalkozók és a kapitalisták – akikre gyakran „menedzsmentként” hivatkoznak – a „munkások”, vagyis a bérből és fizetésből élők számára nem hajlandóak többet adni némi csekélységnél, a puszta önfenntartáshoz szükséges mennyiségnél. Könnyen érthető, hogy a kapzsi menedzsment által bosszantott munkásság hajlik arra, hogy a kommunistákra hallgasson, akik a vezetést teljes mértékben kisajátítanák. A munkásosztály többsége ugyanakkor túlságosan mérsékelt ahhoz, hogy ne merüljön a túlzott radikalizmusba. Ők elutasítják a kommunizmust és készek megelégedni kevesebbel, mint a „nem megérdemelt” jövedelmek teljes elkobzásával. Céljuk egy középutas megoldás: a tervezés, a jóléti állam, a szocializmus megvalósítása. Ebben a vitában az állítólagosan egyik csoportba sem tartozó értelmiségtől azt várják el, hogy döntéshozóként viselkedjen. A professzoroknak, a tudomány képviselőinek, illetve az íróknak, az irodalom képviselőinek kerülnie kell mindkét csoport szélsőségeit. Azokat is, akik a kapitalizmust ajánlják; valamint azokat is, akik a kommunizmust támogatják. A mérsékeltek oldalán kell megjelenniük; ki kell állniuk a tervezés, a jóléti állam, a szocializmus mellett; és támogatniuk kell azon intézkedéseket, amelyek megfékezik a menedzsment kapzsiságát, és megelőzik, hogy az visszaéljen gazdasági erejével.

*

Nincs szükség arra, hogy újra belekezdjünk az összes tévedés és ellentmondás elemzésébe, amelyek ezt a gondolatvilágot jellemzik. Elég, ha kiemelünk három alapvető tévedést.

Először is: korunk nagy ideológiai konfliktusa nem a „nemzeti jövedelem” elosztása körüli harcról szól. Nem két olyan társadalmi osztály közötti vitáról van szó, amelyben arra törekednek, hogy a lehető legnagyobb szeletet szerezzenek meg a teljes elosztható jövedelemből. A töréspont a társadalom számára legmegfelelőbb gazdasági szerveződés kiválasztása körül húzódik. A kérdés az, hogy a két rendszer közül melyik, a kapitalizmus vagy a szocializmus biztosítja az emberi erőfeszítések nagyobb termelékenységét az emberek életszínvonalának javítása érdekében. Kérdés az is, hogy felfogható-e a szocializmus a kapitalizmus helyettesítőjeként, illetve végrehajtható-e bármiféle racionális termelési tevékenység, például gazdasági számításra alapozott tevékenység a szocializmus körülményei között. A szocialisták vakbuzgósága és dogmatizmusa abban a tényben nyilvánul meg, hogy makacsul megtagadják e problémák vizsgálatát. Számukra eldöntött következtetésnek számít az, hogy a kapitalizmus minden gonoszság legrosszabbika, míg a szocializmus megtestesít mindent, ami jó. Minden, a szocialista közösség gazdasági problémáinak vizsgálatára irányuló törekvést felségsértésként kezelnek. Mivel a nyugati országokban uralkodó feltételek még nem teszik lehetővé az efféle elkövetők orosz módra történő felszámolását, ezért sértegetik és becsmérelik őket, illetve gyanúba hozzák szándékaikat és bojkottálják őket.*

Másodszor: szocializmus és kommunizmus között közgazdasági értelemben nincs különbség. Mindkét terminus, szocializmus és kommunizmus is, a társadalom egyazon gazdasági szerveződési módját jelzi, tehát a termelés teljes állami ellenőrzését, szemben a termelés magánjellegű ellenőrzésével, tehát a kapitalizmussal. A két fogalom, a szocializmus és a kapitalizmus tulajdonképpen szinonimák. Valamennyi marxi szocialista egyazon dokumentumot, a Kommunista Kiáltványt tekinti hitvallása megingathatatlan alapjának. Másrészt: a kommunista orosz birodalom hivatalos neve a Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniója.**

A jelenkori kommunista és szocialista pártok között tapasztalható ellentét nem politikájuk végső céljából fakad. Az ellentét leginkább az orosz diktátorok minél több ország (elsősorban az Egyesült Államok) leigázására irányuló törekvésére reflektál. Ezen túlmenően a szóban forgó ellentét magában foglalja azt a kérdést is, hogy az állami ellenőrzést alkotmányos módszerekkel vagy a hatalomban lévő kormány erőszakos megdöntésével kell-e elérni.

A „tervezés” és a „jóléti állam” terminusok sem a közgazdászok, sem a politikusok és államférfiak, sem bárki más szóhasználatában nem jelentenek mást, mint a szocializmus és a kommunizmus végső céljait. A tervezés arra utal, hogy az egyéni, állampolgári terveket kormányzati tervekkel kell helyettesíteni. A vállalkozókat és tőkéseket tehát meg kellene fosztani attól a jogtól, hogy tőkéjüket saját terveik szerint használják fel; és kötelezni kellene őket arra, hogy feltételek nélkül megfeleljenek egy központi tervező testület vagy hivatal utasításainak. Ennek megfelelően a tőkések és a vállalkozók irányítási jogai a kormányzat kezébe kerülnek át.

Emiatt komoly baklövés a szocializmust, a tervezést, vagy a jóléti államot a társadalmi gazdasági szerveződés problémáinak olyan megoldásaként láttatni, amely eltér a kommunizmustól, és amelyet „kevésbé abszolút” vagy „kevésbé radikális” megoldásként kell megbecsülnünk. Bár láthatóan sokan így hiszik, szocializmus és tervezés nem ellenszerei a kommunizmusnak. A szocialista jóval mérsékeltebb, mint a kommunista, hiszen nem adja saját hazájának titkos dokumentumait orosz ügynökök kezébe, és nem tör antikommunista polgárok meggyilkolására sem. Ez természetesen nagyon fontos különbség. A különbség ugyanakkor nem utal a politikai cselekvés végső céljára.

Harmadszor: a kapitalizmus és a szocializmus a társadalmi szerveződés két, egymástól elkülöníthető mintája. A termelési eszközök magán- és állami ellenőrzése nem csupán egymással ellentétes, hanem egymásnak ellentmondó fogalmak. A kevert gazdaság, a kapitalizmus és a szocializmus között félúton elhelyezkedő rendszer nem létezik. A tévesen félúton elhelyezkedő megoldásnak hitt rendszer hívei valójában nem kompromisszumot javasolnak szocializmus és kapitalizmus között, hanem egy harmadik mintát, amely sajátos jellemzőkkel rendelkezik, és amelyet saját érdemei alapján kell megítélni.

Ezen harmadik, a közgazdászok által intervencionizmusnak nevezett rendszer – bajnokainak állításával szemben – nem kombinálja kapitalizmus és szocializmus jellemzőit. Az mindkettőtől teljes egészében eltér. Sem a közgazdászok, sem az intervencionizmus szószólóinak nézőpontjából nem szélsőségesek és hajthatatlanok azon közgazdászok, akik kijelentik: az intervencionizmus nem éri el a támogatói által elérni kívánt célokat, csak ront a dolgok állásán. Ők csupán leírják a beavatkozások elkerülhetetlen következményeit.

Amikor Marx és Engels meghatározott intervencionista intézkedések mellett érvelt a Kommunista Kiáltványban, nem a szocializmus és a kapitalizmus közti kompromisszumot javasolták. Ők ezen intézkedéseket – amelyek egyébként megegyeznek a New Deal és Fair Deal politikák alapjaival – a teljes kommunizmus megvalósítása felé vezető út első lépéseinek tekintették. Ezen intézkedéseket ők maguk is „közgazdaságilag elégtelenként és tarthatatlanként” írták le, és csak azért tartották mégis kívánatosnak azokat, mivel „a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon, és mint az egész termelési mód átalakításának eszközei elkerülhetetlenek”.

Így a progresszívek társadalmi és gazdasági filozófiája tulajdonképpen a szocializmus és a kommunizmus védőbeszéde.

*

*Az utolsó két mondat nem vonatkozik három vagy négy olyan szocialista szerzőre, akik – valójában nagyon későn és egyáltalán nem kielégítő módon – belekezdtek a szocializmus közgazdasági problémáinak vizsgálatába. A mondatok ugyanakkor szó szerint igazak az eszme kialakulásától kezdve napjainkig alkotó összes többi szocialista szerzőre.

** Sztálin kísérletezett azzal, hogy hamis különbségtételt tegyen kommunizmus és szocializmus között. Lásd: Mises, Planned Chaos, Irvington-on-Hudson, 1947, pp. 44–46 (reprinted in the new edition of Socialism, Yale University Press, 1951, pp. 552–553.)