A hatvanas évek hajnalán, a Kent grófságban található Dartford pályaudvarán a londoni zónázót várva két egykori iskolatárs összefutott a peronon. Az egyik srác büszkén mutatta a hóna alól előrántott egyetlen Chuck Berry bakelitjét, mire a másik rezignáltan jegyezte meg, hogy neki az összes megvan. Meg még sok minden más is. Szó szót követett, és a nagy egymásra találásból az lett, hogy Keith Richards – a bakelites arc – és Mick Jagger nem sokkal később már Nat King Cole, Bo Diddley, Muddy Waters, Chuck Berry és mindenféle rhythm and blues, rock and roll nótákat játszottak egymás és a haverok lakásaiban. S végül 1962-ben ezen a napon, július 12-én lépett fel először a londoni Marquee klubban a Rolling Stones, ami azóta sem szűnt meg létezni. A világ legjobb rock and roll zenekara ma ötven éves.

  Hosszú évek múltán rádöbbentem, hogy még ma is komoly kocsmai matekba szaladhat bele az egyszeri halandó, hogy akkor vajon a Stones vagy a Beatles? A meglehetősen kényes ki a jobb? kérdésre most nem fogok választ adni, ellenben tekintsük most át a zenekarnak a rock and roll jövőjét alapvetően meghatározó, 1962-től 1969-ig, Brian Jones haláláig tartó időszakát a teljesség igénye nélkül.

Az első koncert a Marquee-ban. Balról jobbra Keith Richards és Brian Jones

  Jagger és Richards elhívták az Alexis Korner Blues Incorporated zenekarában játszó Brian Jones-t, aki Muddy Waters Rollin' Stone című száma után hamarosan el is keresztelte az új formációt. Kellett még egy állandó basszer is, akit a rossz nyelvek szerint elsősorban az erősítője miatt vettek be, ő Bill Wyman volt. Végül ezzel a felállással és az 1985-ös haláláig végig a Stones-szal játszó, bár tagként sosem jegyzett zongorista Ian Stewarttal és Tony Chapman dobossal zajlott le az első koncert a Marquee-ban. Aztán 1963 januárjában Chapmant Charlie Watts váltotta a doboknál, így véglegessé vált a Stones 1969-ig tartó klasszikus felállása.

  1963 nyarán a Deccával szerződve jelenik meg első kislemezük, rajta egy Chuck Berry feldolgozással, a Come on-nal, majd ősszel indul első brit turnéjuk. Ez egyből komoly munkával jár a brit közegek számára, hiszen összetört koncerttermek, szétkapott klubok, extázisban vergődő hajadonok, valamint tetemes mennyiségben felhalmozott városi forgalmi akadályok övezik a körutat. 1964-ben folytatódik a turné, majd tavasszal Nagy-Britanniában és Amerikában megjelenik első, addigi legnépszerűbb koncertszámaikat tartalmazó nagylemezük, melynek címe nemes egyszerűséggel The Rolling Stones. Az albumon többek között olyan emblematikus rhythm and blues feldolgozások szerepelnek, mint a Route 66, az I'm a King Bee, vagy a Walking the Dog. Egy önálló Jagger-Richards dal, a Tell Me is ezen az albumon jelenik meg először.

  A fiúk a korszak legjobb chicagói arcainak muzsikáit tolják Albion klubjaiban, és ezzel a nagyvonalú gesztussal pillanatok alatt fertőzik meg a viktoriánus utánlövésben unatkozó Brit-szigetek fiataljait. Ráadásul az ekkorra már bejáratott Beatles-szel szemben nem az egyenöltönyt viselő és gombamódra egyenfrizurát vágató, kifényezett liverpooli melós gyerekek londoni mását, éppen ellenkezőleg, az alternatívát adják: ők a mocskot is megéneklő rosszak, akik ápolatlanok, kócosak és időnként még farmernadrágot is viselnek. Közben Mick Jagger a koncerteken úgy tekereg és mocorog marrakeshi piaci csörgőkígyókat megszégyenítő módon, ahogyan csak James Brown képes a tengerentúlon. És ha már Egyesült Államok, a Stones '64-ben rögtön odaát turnézik, sőt, meghívást kapnak az Ed Sullivan Show felvételére is. A műsort követően Ed Sullivan megfogadja, hogy ilyen felfordulás után soha többé nem akarja műsorában látni a fiúkat, ám hirtelen felindulásból született fogadkozása évekkel később tarthatatlannak bizonyul.

  1965-ös Out of Our Heads című albumuk amerikai kiadásába felkerül egy dal, melynek születése állítólag csak egy véletlennek köszönhető: Keith Richards álmából felébredve majdnem letörölte annak a magnószalagnak a felvételét, amire bealvása előtt a későbbi (I Can't Get No) Satisfaction riffjét, a zenekar máig legismertebb és legnépszerűbb számának alapjait rögzítette. Utólag meg is emlékezett arról a szalagról: két perc Satisfaction és negyven perc horkolás volt rajta.

  És következik az 1966-os év. Amíg nálunk az általános amnesztiát követő, gerinchajlító korban a táncdalfesztiválok áporodott levegője feledteti 1956 őszének felszabadító napjait; addig a Rolling Stones Aftermath címen első olyan önálló albumával rukkol elő, amelyen már kizárólag Jagger-Richards számok szerepelnek. Többek között a Lady Jane, az Under My Thumb, az Out of Time, a Mother's Little Helper, valamint az amerikai kiadáson a hátborzongatóan gyönyörű Paint it Black. 1967 a Between the Buttons albumról szól, ennek amerikai kiadásán már a Ruby Tuesday és a Let's Spend the Night Together pörgeti a zenekar nevét a brit és amerikai slágerlisták élvonalában.

  Közben megváltoznak az erőviszonyok, és nőnek a feszültségek a zenekarban. Az addig amolyan művészeti vezetőként funkcionáló, az összes keze ügyébe kerülő hangszeren brilliánsan játszó Brian Jones szerepét egyre inkább átveszi a Mick Jagger/Keith Richards szerzőpáros, akiknek szerzői ténykedése amúgy is a legideálisabb és legnagyobb hatású kombinációnak bizonyul a rock'n'roll történetében. De akad itt más is. Mick és Keith, de főleg Brian olyan keményen tolja ekkoriban a drogokat, hogy arra a brit hatóságok is felfigyelnek, majd a megfelelő pillanatban le is csapnak. Rövid vizsgálati fogság, hosszú hónapokig tartó tárgyalások, végül felmentések tesznek pontot az ügyek végére. Ekkor születik meg John Lennon és Paul McCartney közreműködésével a We Love You című Stones-szám, amivel köszönetet mondanak a nehéz hónapokban is kitartó rajongóknak. Még mindig '67-et írunk, és az év végén kiadják a Their Satanic Majesties Request című albumot, amely igazolja az elmúlt hónapok eseményeit: tömény pszichedelikus kirándulás olyan gyöngyszemekkel, mint a She's A Rainbow és a 2000 Light Years From Home.

  A Satanic Majesties végül amolyan tisztítótűznek is bizonyul, hiszen az 1968-ban megjelenő Beggars Banquet egyrészt visszatérés a blues gyökereihez, ugyanakkor egészen új utakat is megnyitó album egy olyan vídia keménységű antréval, mint a Sympathy for the Devil. Keith Richards így nyilatkozik erről az időszakról évtizedekkel később: „Különbség van a Satanic Majesties és a Beggars Banquet zenei anyagai között. Torkig voltam az egész Maharishi guru szarsággal, a gyöngyökkel és a csengőkkel. Ki tudja honnét szedtük elő őket – az egészet a sok szabadidő hozta ki, de hirtelen kaptunk egy jó nagy adag realitást. A wormwoodi börtönben ülve elég idő maradt a gondolkodásra. Kurvára idegesített, hogy elkaptak minket. Elhatároztuk, hogy szétszedjük a világot. Abban az időszakban a haragunkat a zenénken keresztül tápláltuk”.

  A Beggars Banquet volt az utolsó album, amiben Brian Jones teljes egészében közreműködött, de még részt vett a zenekar Rock and Roll Circus című filmjének forgatásán is. Az alapvetően széplelkű és labilis alkatú, talán a legnagyobb zenei tehetséggel megáldott Brian olyan szinten nem tudott már azonosulni a Stones-szal és a zeneiparral, valamint súlyos drogproblémákkal is küszködött, hogy 1969 nyarán közös megegyezéssel elváltak útjaik, majd egy hónappal később, július 3-án egy party után holtan találták háza úszómedencéjében. Így a rá két napra, alapvetően az új gitáros, a húszéves Mick Taylor bemutatkozásának szánt Hyde Park-i koncert végül legendás emlékkoncertté alakult, ahol negyedmillió néző előtt Mick Jagger Shelley elégiáját, az Adonais-t olvasta fel, majd többezer pillangó szabadon bocsátásával búcsúzott az akkor már örök elysiumi mezőkön muzsikáló Brian Jones-tól.

  A Rolling Stones a számára mindent megalapozó hatvanas éveket az 1969 decemberében kiadott Let it Bleed albummal búcsúztatja, amelyen még két Brian Jones-szal felvett szám is szerepel, de a lemez stílusa alapvetően már a zenekar csúcspontjaként is emlegetett elkövetkezendő időszakot, a hetvenes éveket előlegezi meg. 

Folyt. köv.

*

  Privát besztof. És a tiétek?

Route 66

I'm a King Bee

Tell Me

(I Can't Get No) Satisfaction

Paint It Black

Under My Thumb

Ruby Tuesday

She's A Rainbow

Sympathy For The Devil