Az állampolgársági törvény gyors és határozott módosítása a 2010-es választásokat követően nem egyszerűen a szomszédos országokban élő magyarság irányában fennálló történelmi adósságot rendezett, hanem fontos jelzésként is szolgált az új kormány nemzetpolitikai elképzeléseiről. A karakteres kezdést azonban mind jobban leértékeli a folytatás. A második Orbán-kormány sikersztoriként tálalt nemzetpolitikájában vízió híján mind jobban elhatalmasodnak a pitiáner lobbiérdekek és a frusztrált magyar lélek számára különösen kedves pótcselekvések. A nemrég a szlovákiai választásokon elszenvedett presztízsvereség – amikor is Budapest teljes mellszélességgel állt ki a törvényhozásból kihulló MKP mellett – már erősen jelezte a mozgástér korlátait. Igazságtalan lenne a felvidéki magyar közösségben végbemenő szomorú demográfiai-politikai folyamatokat az Orbán-kormány nyakába varrni, de az eredmény talán épp emiatt kellett volna figyelmeztetésül szolgáljon – Erdélyben.
A romániai helyhatósági választási kampány repertoárjában kiemelt figyelmet kapott és több magyarországi notabilitás tevékeny hozzájárulásával lezajlott Nyirő-újratemetési operettről már írtunk. Ezért itt mindössze arra az apró külpolitikai összefüggésre hívnánk fel a figyelmet, hogy Szász Jenő eleve bukásra ítélt polgármesteri ambícióinak megtámogatásáért (mintha egyébként esetleges székelyudvarhelyi győzelme egyenesen Trianon meghaladását jelentette volna) már-már bravúrosan sikerült magyarázkodásra kényszerítenünk saját magunkat. Mindezt úgy, hogy közben egyébként az erdélyi magyar közösség pozíciói ellen évtizede nem látott mértékű és a külvilág számára is látványos offenzíva folyik a hatalom teljes vertikumát visszafoglaló román posztkomcsik részéről. Így ahelyett, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar karáról, a „románul nem beszélő” köztisztviselők elbocsátásának terveiről vagy akár a magyar érdekképviselet lehetőségeit jelentősen szűkítő új parlamenti választási rendszerről kellene Bukarestnek kényelmetlen kérdésekre válaszolnia, a kétoldalú kapcsolatok diskurzusát a Nyirő-életműről szóló terméketlen és főleg – magyar részről – megnyerhetetlen vita uralja. S még ha csak kétoldalú diskurzusról lenne szó! Az ügy természetesen tovább építette renoménkat a zaftosan felturbózott magyar sztorikra élénk érdeklődést mutató nyugati sajtóban, egyes értesülések szerint pedig a románok rutinosan végighaknizták az amerikai zsidó szervezeteket is. Az eredmény: a legjobb esetben is egy szimbolikus döntetlen (ámbár Nyirő hamvai egyelőre nem kaphatták meg a végtisztességet), nagyon is gyakorlati károkkal.
Úgy tűnik, Szász Jenő megéri ezt a luxust. Ha másért nem hát azért, mert ügyesen elhelyezett emberei hivatalból bemozgatják mellette a nemzetpolitikát szívén viselő, és a Fidesz-törzsszavazók szemében a párt lelkiismeretének tekintett Kövér Lászlót, illetve szállítják a médiahátteret. Azaz gondoskodnak arról a magyarországi látszatról, hogy Szász Jenő nem egy finoman fogalmazva is kétes megítélésű helyi (politikai) vállalkozó, hanem egyfajta modern Csaba királyfi, de legalábbis a Fidesz félhivatalos jelöltje. Merthogy a Fidesz hivatalosan már évek óta szakított Jenővel és szállt be a Tőkés László nevével fémjelzett Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) gründolásába. Utóbbi fiatal csapata jobb az érdemi teljesítményre évek óta képtelen, ámde szájkaratéban verhetetlen Szász Jenő vezette Magyar Polgári Pártnál (MPP), de az EMNP budapesti felkarolása sajnos még mindig azt az illúziót tükrözi, hogy a rendszerváltás idejére visszanyúló helyi barátságokra, a Tusványos-fílingre és Orbán Viktor nevére építve az erdélyi magyar politikát budapesti pártirodákból is meg lehet konstruálni. A múlt heti romániai helyhatósági választások nem először cáfoltak rá erre az illúzióra, viszont most minden eddiginél határozottabban. Már a tanácsnokok számában mutatkozó különbség is az RMDSZ nyomasztó túlsúlyát mutatja, és e statisztika még nem is számol mandátum és mandátum közti különbséggel. (A Néppárt például a nagyobb településeken és megyei szinten még inkább alulreprezentált.)
A kisebbségi lét ostromállapot-tudata a fejekben még a Székelyföldön is felülírja a többpárti belmagyar versengés szempontjait – Hargita és Kovászna megyén kívül pedig végképp. A Néppárt egyébként sok esetben szimpatikus jelöltjeiről egyszerűen nem lehetett elhinni, hogy kompetensek lennének a sajátos kisebbségi-érdekkijárásos szerepben, azaz képesek lennének pénzt szerezni az adott településnek/régiónak és egyben eséllyel szállnának szembe a többségi román ügyeskedésekkel. Merthogy a székelyhimnuszos, uzbencés budapesti álmodozásokkal szemben a kisebbségi érdekérvényesítés főleg erről szól. E reálpolitikát ugyan lehet szekusbérenc megalkuvásnak tekintetni, de amint a pénzzel, paripával, fegyverrel megtámogatott erdélyi nemzeti pártok példája mutatja, a tények makacs figyelmen kívül hagyása zsákutcába vezet. S az sem igaz, hogy az RMDSZ en bloc valamiféle monolit, korrupt, posztkomcsi és nemzetáruló szervezet lenne; az egyébként őstusványosos Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök, vagy Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester példája mutatja, hogy az igazán tehetséges fiatal politikusok a sokszor elátkozott egységes szervezeten belül is tudnak érvényesülni. Sajnos ez a jórészt valaha szintén az RMDSZ színeiben versenyző néppárti vezető politikusokról aligha mondható el. Tőkés László kétségbevonhatatlan politikai tőkéjét pedig a Néppárt képtelen volt szavazatokra váltani, bár erre furcsamód tulajdonképp nem is nagyon tett kísérletet, hiszen az egykori püspök távol tartotta magát a kampánytól. Így az a kínos helyzet állt elő, hogy valódi verseny nem is a leváltani kívánt RMDSZ és ellenzéke, hanem a Fidesz két patronáltja között alakult ki. Ebben a meccsben a hivatalos pártfogoltakat – amint a számok mutatják – bizony még az MPP is maga mögé utasította.
Az RMDSZ tehát megerősödve, valódi kihívó nélkül futhat neki az őszi parlamenti választásoknak, miközben az új választási rendszer – a nemzeti kisebbségekre vonatkozó hétszázalékos szabály miatt – nem is ösztönzi összefogásra. (Az már más kérdés, hogy egyébként a magyar parlamenti érdekképviselet súlya az új szabályok következtében mind matematikai, mind politikai értelemben csökkenni fog.) Másfelől sajátos módon győztesnek kiálthatja ki magát Szász is, hiszen személyes udvarhelyi kudarca ellenére megmutathatta, hogy a kicsi és büdös erdélyi magyar ellenzéki szemétdombon ő a kakas.
A jobb sorsra érdemes néppárti politikusok mellett a választások igazi vesztese a Fidesz. Amelynek kétharmados kormánypártként illene már eldöntenie, hogy tulajdonképpen mit is akar Erdélyben. Komolyan veszi-e az Alaptörvényben lefektetett politikai felelősségét, vagy megelégszik némi politikának álcázott piknikezéssel a régi haverekkel. Esetleg az ambíció kimerül Szász Jenő magyarországi célközönségnek szóló, de már Zetelakán is ásításra ingerlő kenetteljes nemzetegyesítő dumájának megkönnyezésében – és persze a töretlen légvárépítésben. A realitás ma az, hogy az RMDSZ-szel szemben nem lehet Erdély-politikát folytatni. Aki ezt nem veszi tudomásul, az nem egyszerűen marginalizálódik a nemzetpolitikában, hanem teljes erőből rányomja az RMDSZ-t az MSZP-re, utóbbinak is esélyt adva a nemzeti vonalon történő önújraépítésre. Akkor már nem sokat ér majd a tükörbenézés: addig kell egy jól irányzott téglával csörömpölést kelteni, amíg nem késő.
