Sorozatunk eddigi részeiben elsősorban a szlovák-magyar viszonyt elemeztük, most azonban eljött az idő, hogy a szlovák nemzetépítés néhány egyéb, vasbetonba öntögetett elemét is megvizsgáljuk.
Az ember az (egykori) 1000 koronásról, Andrej Hlinka kétségkívül a XX. század első felének egyik legjelentősebb szlovák politikusa, akinek nagyságához Szlovákiában semmi kétség nem férhet, hiszen a 573/2007-es törvénycikk 1 § szerint: „Andrej Hlinka rendkívüli érdemeinek köszönhető, hogy a szlovák nemzet államalkotó nemzetté vált.” A törvényből kimaradt, hogy miből is állnak ezek a rendkívüli érdemek, és nem is véletlenül. Hlinka ugyanis nem egy egydimenziós, a mai világban könnyen eladható pedigréjű hős. Olyan valaki, akinek Szlovákiában szobrokat állítanak, akiről utcákat neveznek el, viszont nézeteit a szlovákság (vagy éppen a világ) egyáltalán nem ismeri. A magyarázat egyszerű: a Hlinka körüli pozitív mítosz építésének elemi feltétele, hogy minél kevésbé vizsgálják, ki is volt ő, és mit tett és nem tett. Ebben jelképe a szlovák legendaépítésnek.
Hlinka kétségkívül a szlovák nemzeti mozgalom egyik legjelentősebb alakja, és ezt nem kis részben a magyar hatóságoknak köszönheti. Miután az 1906-os választási harc hevében elmondott beszédek egynémelyét a rózsahegyi bíróság uszítónak találta, Hlinkát 2 évi államfogházra ítélte. Hírnevét még tovább emelte, hogy október 27-én Hlinka szülőfalujában, Csernován csendőrsortűz dördült. Hlinka a véres tragédia hírére egyszeriben a szlovák nép mártírjává lépett elő, és csehországi népszerűsége csúcspontjára ért (Csernováról ezt ajánljuk olvasásra).
A kétéves szegedi raboskodás viszont nem éppen a nemzeti hős toposzba illeszkedő dolgokat hozta ki Hlinkából. Arra a következtetésre jutott, hogy a csehek csúnyán csőbe húzták és csupán eszközként szolgált számukra. Szabadulása után egy bűnbánó gesztussal fordult püspökéhez, aki őt visszahelyezte papi állásába.
Nem is lehet róla hallani egészen 1918 májusáig, amikor is a csehszlovák emigráció elkeseredett próbálkozásokat tesz a hazai szlovákság bármilyen állásfoglalásának kicsikarásáért a megalakulandó cseh-szlovák állam mellett. Szó sincs tehát arról, hogy a Felvidéken elszakadási tömegmozgalom lenne. Hlinka pontosan azért lehet jelentős, mert annyira szűk a nemzeti felszabadítók köre: Masaryk szlovák követői között egyedüliként bír számottevő befolyással.
Május elején Hlinka és 20 paptársa titkos megbeszélést tart, amelyen elhatározzák, hogy részt vesznek a Szlovák Nemzeti Párt vezetőségének Túrócszentmártonra összehívandó konspiratív találkozóján, ahol meg kellene születnie a Benešék által oly nagyon áhított proklamációnak. Erre május 24-én sor is kerül, felolvassák Milan Hodža levelét, majd egy titkos memorandumot fogadnak el az önrendelkezésről a csehek oldalán.
Sokatmondó, hogy a memorandumot kizárólag Prágának szánják, és a Felvidéken továbbra is a monarchia hű alattvalóként funkcionálnak, majd – még mindig a teljes titoktartás mellett – szeptember 12-én Szlovák Nemzeti Tanácsot hoznak létre Budapesten. Komoly veszélynek azonban nincsenek kitéve – a magyar állam önvédelmi reflexei nem működnek túl jól. A konspirációt végül is csak október 19-én szegi meg Ferdiš Juriga szlovák képviselő, aki a budapesti országgyűlésben több órás zavaros fejtegetést tart a tót önrendelkezésről és a – hivatalosan nem létező – Szlovák Nemzeti Tanács önrendelkezési jogáról. A rettenetes magyar elnyomásról annyit, hogy mindezt a magyar parlamentben mondhatja el.
Hősünk a Monarchia összeomlása, és a Felvidék megszállása után hamar konfliktusba kerül a csehszlovák vezetéssel, ez azzal tetőzik, hogy Hlinka három társával egyetemben útnak indul Varsón keresztül, hogy tájékoztassa a párizsi békekonferenciát a szlovákokat a csehek részéről ért sérelmekről. Hlinkáék Párizsban csak néhány napot időznek, Beneš közbenjárására a hamis iratokkal (egyébként Piłsudski által kiállított érvényes lengyel útlevelekkel) utazó idegeneket a francia rendőrség kitoloncolja az országból. Hlinka párizsi útjának egyetlen eredménye az, hogy hazatérése után börtönbe zárják hazaárulás vádjával. Szabadulást csak az 1920-as parlamenti választások hoznak, amelyeken mandátumot szerez.
Ez eddig – a munkásságában megjelenő antiszemtizmustól eltekintve – egy többé-kevésbé rendben lévő nemzeti felszabadító karrier, de ami utána jön, talán megért volna egy-két kérdést nemzetközi szinten is, amikor 2007-ben törvénybe vésték hősünket.
Hlinka ugyanis nem kiscserkész, ideológiai irányultságát leginkább a szélsőséges klerikalizmus, nacionalizmus és antikommunizmus jellemezte, amihez később az olasz fasizmus és német nácizmus egyes elemei társultak. Jelszava az autonómia volt, ami nagyon is érthető, az autonomisták ugyanis azokra a javakra és pozíciókra pályáztak, amelyeket azelőtt a csehszlovák állam a magyaroktól vett el. A magyarellenesség egyéként is a kevés konszenzuális érték egyike, amelyet az autonomisták és cseszlovakisták egyaránt szívükön viseltek, és amely fő motivációja a zsákmányféltés volt.
Míg a fordulat előtt beszédeiben a kizsákmányoló idegenek szerepét a magyarok és a zsidók töltötték be, a húszas évektől ezt a csehek, szabadelvűek és a husziták vették át. Ahogy jelmondatában megfogalmazta: „Először a cseh vezetőknek kell mennie, aztán a zsidóknak és a protestánsoknak.” Hlinka amúgy is közismert volt arról, hogy beszédei során nem igazán tudta magát visszatartani, például a baloldali politikusokat „zsidóbolsevik csőcseléknek”, a lutheránusokat „daganatnak a nemzet testén”, önmagát pedig „szlovák Hitler”-nek nevezte (igaz, 1938-ban bekövetkezett halála miatt Hitler életművének kiteljesedését már nem érte meg). Pártjának egyetlen igazi rendezési elve a vezér iránti feltétlen hűség volt, és sok tekintetben előkészítette a terepet a szlovák nácizmus számára. Egyházi emberként nem a szeretet vagy a megértés, hanem az idegengyűlölet magvait hintette el.
Bár ha magyar politikus lett volna, 2007-es állami szentté avatásakor talán világlapok idézték volna tőle, hogy „olyan rendet csinálok itt, mint Hitler Németországban”, nagyon felületes lenne őt nemzetiszocialistának minősíteni. Hlinka egész politikai pályafutása alatt az maradt, amiként indult – egy szűklátókörű, erősen nacionalista pap.
Egy fiatal nemzetnek szimbólumokra és hősökre van szüksége. Ez érthető. De látni kell: a szlovák politikai osztályra a saját történelmével kapcsolatban ez esetben sem a kritikus önreflexió a jellemző. Hlinka magyar-, zsidó- majd csehellenességbe ágyazott szociális demagógiája nem éppen vonzó képet rajzol ki. De ettől még ott lehetett az 1000 koronáson, nevezhetnek el róla utcákat, avathatnak szobrokat.
