A magyar jobboldalt elemző Mi a jobb? sorozatunkban Rajcsányi Gellért, a Mandiner főszerkesztő-helyettesének írását olvashatják.

  „Elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk... Az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannoniában.” (Zrínyi Miklós)

  Szűk két éve, 2010 során Fideszország megszületett. Azt az cikket azóta is folytattam. Hol különböző posztokban, hol csak gondolatfoszlányokban. Legyenek az alábbi rövidke bekezdések mintegy post-it feljegyzések egy soha meg nem írt cikkhez, egy örökké befejezetlen történetről és véget nem érő témáról, a magyar jobboldal mibenlétéről.

  Nyugatosok, keletesek

  Vagy labancok és kurucok. Atlantisták és posztkádáristák. A létező magyar jobboldal nagy táborai ezek. Mi nyugatosok vagyunk, tényleg jobboldaliak, szabadelvűek avagy konzervatívok, vagy mind egyszerre. Ezt képviseljük több mint egy évtizede, miközben köreink organikusan fejlődtek tovább. Szeretnénk egyszer polgárokká válni, és kiráz minket a hideg a plebejus szótól. Hiszünk a hagyományban, a vélemények sokszínűségében, a szabadságban, a közösségben. Ebből nem engedünk – de legalább kiszámíthatóak vagyunk, szemben azokkal, akik közvélemény-kutatások avagy a széljárás változása miatt rendre változtatják világnézeteiket. Nem hiszünk sem a nagyvilággal szembeni kuruckodásban, sem a keletre nyitás ideológiai magyarázataiban, sem a velünk élő kádárizmusban. Különösen sajnálatosnak tartjuk, hogy a nyugatos-keletes, labanc-kuruc, polgári-plebejus, atlantista-posztkádárista törésvonalak a jobboldalon, a mérsékelt jobboldalon belül is húzódnak. Kényelmetlen, hogy a magyar jobboldali mainstream egyes hangadói nemzeti mázzal leöntött baloldali politikákat próbálnak eladni a választóknak. Az pedig életveszélyes az önmagát többször is a kádárizmus, az átmenet 22 éve meghaladása mellett elkötelező jobboldal számára, hogy nem mer szembenézni a benne élő kádárizmussal, a politika homályzónájával.

Örökké 1998

  Sokunk számára a politikai eszmélés ideje az ezredforduló körüli pár év volt. És ezek jó évek voltak. Nem csak azért, mert jó tíz évvel fiatalabbak voltunk – én is, te is, Ön is –, de ennyivel fiatalabbak voltak az álmaink a rendszerváltás utáni, szabad és prosperáló Magyarországról is – ahogy az egységesülő, békében fejlődő Európáról és Nyugatról is, amit akkor is – mint mindig – épp húsz év múlva terveztünk utolérni. Akkor, 1998-ban egy penge yuppie a választások előtti tévévitában lemosta a pályáról a vén proletárt. Más öltözet, más beszédmód, más világnézet volt. Volt más választás: a polgári Magyarország. Annak ígérete, legalábbis. Ma is várjuk az ígéret beteljesülését, még ha meg is koptak az álmaink a szabad és prosperáló Magyarországról. És túl sokat képzelünk az akkori Fideszből a maiba.

  Örökké 1992

  Vannak mások is, nálunk többen, akiknél viszont nagyjából 1992-ben, a kamikazekormány és a vele szemben álló posztkommunista gazdasági-közigazgatási hálózat és az azzal lassan-lassan szövetségre lépő liberális mainstream egyenlőtlen küzdelmei idején állt meg az óra. Akik azóta sem hiszik el, hogy közben a jobboldal győzött, kétharmaddal. Az árkot ássák tovább, szemükben minden kritika ellenséges szabotázs, szerintük még mindig egy túlerőben lévő hadsereg által ostromlott végvár a jobboldal. Bár az, hogy mi a jobboldal, talán nem is kérdezik meg maguktól vagy másoktól. A bunkermentalitás 2012-ben már árt, s nem segít a két évvel korábban totális győzelmet aratott jobboldalnak. A levegővétel, a kitekintés és az építkezés, s nem a Dugovics Tituszok ideje ez.

  Fidesz

  A Fidesz gépezet. Gyár. Multi. Egy párt, ami professzionális. A Fidesz 2010-es eredménye, ami által a tavaszi és őszi választások után konkrétan övék lett az egész ország, politológiai, sőt, történelemkönyvekbe illő, egyszeri történet, valószínűleg megismételhetetlen siker. A világháború utáni európai demokráciák történetében ilyen politikai sikert egy szem párt nem ért el. A győzelemnek és a sikernek viszont ára volt. A Fidesz az elmúlt 22 évben, s különösen az elmúlt tíz évben olyanná vált, mint a magyar társadalom. Sem jobb, sem rosszabb nála. Az átlag fideszes választó maga a magyar átlagember. Igazi, plebejus, s nem polgári értelemben vett néppárt ez. Az egykor fiatal értelmiségi előörsből jobboldali gyűjtőpárt, majd néppárt lett. A mennyiség a minőség rovására ment. Amellett, hogy a Fidesz vezetése jobbára tisztán lát a pályán (persze pont azt nem kötik a sokat hivatkozott emberek orrára, amit valóban látnak); a másod-, harmad-, negyedvonalban, a mamelukok seregében nem kevesen vannak, akik több értelemben is súlyos hiányosságokkal rendelkeznek, s akiknek egyetlen érdeme a párthűség. A Fidesz ma mindenhol ott van, képviselői, emberei mindenhol ott ülnek. Kérdezzenek meg egy random választót a helyi fideszes potentátokról. Fognak hallani történeteket. Nagy tisztelet a kivételeknek. De ahogy mondtam, nincs ebben semmi meglepő. A Fidesz sem jobb, sem rosszabb, mint az ország, amit 2010-ben átvett, és amit megpróbált átformálni. Csak a magyar valóság már előtte átformálta a Fideszt, amely jobboldalinak is csak megszokásból nevezi magát, konzervatívnak meg annyira sem.

  Jobbik

  Válságjelenség. Veszély. De valahol mégis játszótér. Áldás és átok a Fidesznek. Kispályás amatőrök Fideszország vezetőihez képest, de utóbbiak mégis rendkívül sok figyelmet fordítanak a Jobbikra és a radikális jobboldali szavazókra. Pedig nem kellene, maradhatnak inkább a középút és a mérséklet politikájánál. A szellem kijött a palackból, nem áll már meg a Kohl-i intelem a radikális jobboldal kordában tartására, így a mérsékelt jobboldal erőinek sem kellene gesztusokat tennie a széljobb felé. A Jobbik szubkultúrák hálózata. Mintha mindig fölfelé jönne, pedig valójában ugyanott tart, mint két éve. Ilyenek ezek a fiatalos szubkultúrák. Talán pár év, és kimegy a divatból. 2006-ban még sehol sem voltak. Ha egyszer konszolidálódik a helyzet, ha látszik a kiút a magyar ugaron, visszasüllyednek majd. De az sem baj, ha hosszú távra bent maradnak a parlamentben. Tartsa csak közel a magyar állam is az ellenfeleit. A radikális jobboldaliság régóta benne van a magyar néplélekben, és szívós egy társaságról van szó. Szívják csak magukhoz a velük szimpatizálókat, annál könnyebb lesz az országot irányító politikai erőnek a centrális erőtér belakása. De a hatalom közelébe soha nem szabad engedni őket.

  Orbán Viktor

  Orbán Viktor nélkül nincs sehol a magyar jobboldal 2012-ben. Orbán Viktor nincs sehol a magyar jobboldal nélkül 2012-ben. Orbán Viktor az egész magyar politikai szcéna fölé magasodó, mai ellenfeleit reggelire megevő, korszakos államférfi. Orbán Viktor a bárkit kihívó, még mindig gyors észjárású, kiszámíthatatlan vidéki vagány. Orbán Viktor a jobboldal kiteljesedésének motorja. Orbán Viktor a jobboldal kiteljesedésnek korlátja. Arra irányíthatná a jobboldalt, amerre akarná. Most is tart egy irányt, amit nagyon kevesen vélnek érteni. De ezt is megszoktuk már, hiszen Orbán Viktor rejtély. Huszonhárom éve próbálja őt megfejteni az ország. Talán egyszer megírja az emlékiratait, és valamit megtudunk abból, ki is ő valójában, és mit is gondolt igazából a politikában töltött évtizedek során. Vagy sem. Ma övé az ország. Arra irányítja, amerre akarja.

  Demokrácia plusz

  A magyar jobboldal – melynek politikai ereje a Fidesz és csatolmányai – az elmúlt tíz évben megszervezte magát. Lett gazdasági hátország. Lett média. Lettek networkok, civil és félcivil hátország. A magyar jobboldal ebben az értelemben hozzátett valamit a valódi demokrácia kialakulásához, amelyben már nem csak egy politikai-gazdasági-kulturális hálózat tudja mozgatni a szálakat. A magyar jobboldal így több évtizednyi nemlét és egy évtizednyi hátrányos helyzet után az elmúlt tíz évben elkezdte a kibontakozást. A hatalmi viszonyok 2010-ig tartó kiegyensúlyozódása egyensúlyba hozta a demokráciát: nem véletlen, hogy az azt megelőző években már stabil kétpártrendszer kialakulásáról beszéltek az elemzők. Aztán tévedtek.

  Demokrácia mínusz

  2010-ben a fideszes hálózatok immár kellő felkészültséggel rendelkeztek a hatalom átvételéhez, és a kétharmadnak köszönhetően a hatalom minden bástyájának bevételéhez. Az ehhez szükséges tananyagot mindenki megtalálhatja egy bizonyos firenzei Niccolò vonatkozó művében. A tudás és a felkészültség azonban jobbára csak erre terjedt ki: a hatalmi politizálásra, a rendszer fölötti kontroll megszerzésére, majd a sakkbábuk tologatására. Sokszor a teljes rendszert és annak legfelsőbb szinten elhatározott átalakítását áttekinteni nem képes emberek kerültek döntéshozó pozíciókba, a viharos gyorsaságú, ad hoc döntések eluralták a rendszer minden szintjét. Az előkészítetlenség gyengítette a kormányzati munka minőségét. És túl sokszor látni azt, hogy a kormányhoz nagyon közel álló gazdasági erők szereznek újabb és újabb pozíciókat maguknak. A rapid közjogi átalakítások, a túl kevés párbeszéd és vita rombolta a közbizalmat, gyengítette a demokráciába vetett hitet. A dagályos nyilatkozatok ezt nem tudják pótolni.

  A középút esélyének elszalasztása

  Az égvilágon semmi baj nincs a centrális erőtér elképzelésével, ami Orbán Viktor egyik fő tétele volt a választásokat megelőzően. Teljesen világosan látta, hogy egy meggyengült balliberális oldal és egy megerősödött szélsőjobb között fog kormányozni egy jobboldali-konzervatív erő élén. 2010 esélyt nyújtott volna a középút megtalálására. Ez nem az előző kormányzatokhoz közeli bűnözőkkel való kiegyezést jelentette volna, hanem a mérséklet egyszerűen nagyszerű politikáját, amelyben kultúrharc nélkül, gesztusokat téve és az alázat egyébként hangoztatott erényét tényleg gyakorolva lehetett volna követni az aurea mediocritast. A válság és megoldatlan társadalmi, gazdasági problémák szorításában azonban újra és újra fölös konfliktusok nyílnak – sokszor a kormányzat hibájából –, amiből rendre a jobboldal jön ki rosszabbul. Két év lázas átalakítás után most sokat beszélnek a konszolidációról - meglátjuk, ebből mi valósul meg a gyakorlatban.

  Etatizmus

  Nem osztom az „állam rossz - piac jó” állatfarmi szintű lebutított ideológiáját – de még kevésbé annak fordítottját. Magyar emberként talán génjeimbe van kódolva az állammal szembeni gyanakvás, és a két éve hivatalban lévő kormány adós még a fennen hirdetett és szimpatikus „jó állam” vízió gyakorlati bemutatásával. Az új kormányzat ellenben számos jogot és hatáskört a központi igazgatásba vont az alsóbb és helyi szintekről; láthatóan nem bízik nagyon a civil szférában sem; ami nem éppen a szubszidiaritás szép elvének megvalósulását jelenti. Jobb lenne, ha az állam inkább kivonulna mindennapjainkból, átadva a terepet az egyéni és közösségi kezdeményezéseknek, a vállalkozásoknak. Az Orbán-kormány az államban és a még erősebb államban hisz, és ha van kormányzati filozófia, amiben biztosan nem lesz változás Orbán Viktor kormányfősége végéig, akkor ez az.

  Unortodoxia

  Az Orbán-kormány gazdaságpolitikája egy hatalmas, bizarr kísérlet, melynek alakítói már-már eposzi jelzőkkel beszélnek egy jövőbeli időpontban bekövetkező csodáról. Csakhogy az elmúlt két év hajmeresztő, kiszámíthatatlan, mindent átalakító magyar gazdaságpolitikája a legutóbbi adatok szerint sem hozott még áttörést, kibontakozást a magyar gazdaságban, miközben vannak térségbeli országok, ahol a legortodoxabb, piacbarát, kiszámítható gazdaságpolitikával már rég kifelé tartanak a válságból – vagy bele se sodródtak, mint Lengyelország. Mélyponton a bizalom, évről évre csökkennek a beruházások, alig mérhető a munkanélküliség csökkenése, nem enyhül az államadósság terhe - a közbizalmat aláásó, unortodox gazdasági lépések, ad hoc jellegű intézkedések és átmeneti adók alkalmazása után. A jobboldalhoz valamilyen módon köthető közgazdászok sorának véleményét tessék meghallani - és nem a Mátrix-filozófiát marxizmussal és nemzeti színekkel leöntő mágusokra gondolok.

  A bezárkózás veszélye

  A kilencvenes években Márai Sándor, a kétezres években Wass Albert, most pedig Nyirő József: a jobboldali mainstream által piedesztálra emelt írók sora pontosan mutatja a veszélyes, mi több, életveszélyes kulturális bezárkózást, amely a jobboldalt a rendszerváltozás utáni politikailag legsikeresebb időszakának kellős közepén fenyegeti. Mondjuk ki: a magyar jobboldali mainstream kultúrvilága szűk, kulturális teljesítménye kevés. A Fidesz mindig is jogászok és közgazdászok hatalomtechnikai gépezete volt elsősorban, a kultúra mindmáig kiforratlan területe a Fidesz uralta jobboldalnak. A kultúrpolitika mai is szinte az utolsó a kormány prioritásai között, és bár vannak egyéni és kisközösségi szándékokból formálódó, biztató törekvések, hiányzik egy Klebelsberg Kunó, aki eszmét, formát és szerkezetet adna a posztmodern korszak konzervatív kultúrpolitikájának.

  Megbékélni a sokszínűséggel

  Hatalmas az ellentét a létező magyar jobboldal gondolatvilágának gomolygó masszája, egymással ellentétes irányba haladó, ágas-bogas irányzatai, és a magyar jobboldal politikai pártjának szigorú rendje, katonás fegyelme között. A magyar jobboldal hagyományai 1944-45 után megszakadtak, a rendszerváltozás után iszonyú ideológiai katyvasz uralta a jobboldalt, s nem volt elég két évtized, hogy újra feltérképezzék a gyökereket, rendet vágjanak a dzsungelben. Volt és van számos kezdeményezés, platform, közösség, amely a jobboldal különböző irányzatait képviseli. Az Ufi-Reakció-Mandiner 13 éves története, a körülötte kialakult bloghálózat (Konzervatórium, Jobbklikk, Mos Maiorum), a Kommentár folyóirat csak egy facsoport ebben az őserdőben. De ez az ágas-bogas facsoport létezik, és létezünk a jövőben is. A jobboldal sok más irányzatának is artikulálnia kell magát: műhelyek, think tankek, lapok, portálok egész sorának kellene alakulnia. S jobb lesz mindenkinek, ha ezek a sejtek a lehető legfüggetlenebbek lesznek a jobboldal politikai szervezetrendszerétől, amelynek már vannak hozzá erősebben kötődő háttérintézményei. A jobboldalnak el kell fogadnia saját sokszínűségét. A jobboldalnak meg kell ismernie saját létező, sokrétű, hihetetlenül izgalmas, de széles közönség által nem ismert saját hagyományait. És akkor talán megéljük azt, hogy nem kétes körökhöz csapódó, közepes tehetségű ködevők lesznek a jobboldal eszmei idoljai.

  A jövő vagy a múlt kezdődött el?

  A világ ma már elképesztő mértékig kinyílt: a maga valójában azoknak, akik megengedhetik maguknak az utazást; virtuálisan viszont mindenkinek, aki internet elé jut. A mai magyar jobboldal nincs egészen tisztában ezzel a ténnyel – ahogy azzal sem, hogy vannak már fiatal nemzedékek, akik ebben a nyitott világban nőttek fel, és teljesen máshogy jutnak az információkhoz, a tudáshoz, mint a szüleik és a nagyszüleik nemzedéke. A kulturális bezárkózás veszélye mellett ezért egy életmódbeli elzárkózás is veszélyezteti a mai magyar jobboldalt: a politikusok elkezdik nem érteni a világot, amelyre nézve döntést kellene hozniuk nap mint nap, törvényekben, programokban, stratégiákban és így tovább. Hatékony konzervatív-jobboldali politikát csinálni egy posztmodern korban - ez embert, szellemet próbáló, hatalmas feladat a ma kormányzó politikusoknak, és nem látom, hogy a múltból eredező mindennapi politikai és kulturális konfliktusok, valamint a jövő nemzedékek teljesen eltérő világa között át tudnák hidalni az egyre táguló szakadékokat. A magyar jobboldal elkezdte nem érteni a mai világot. Nem meglepő így, hogy a mai világ sem érti már teljesen a hazai jobboldalt.

  Kinyitni!

  A jobboldalnak óriási szellemi erőfeszítéseket kell tennie ahhoz, hogy éljen azzal a lehetőséggel, amit 2010-ben kapott a választóktól. A hatalomtechnikai tudás itt már nem elég. Kinyílni, építkezni, világot látni és értelmezni, vitázni, párbeszédet folytatni és tanulni kell. Viharos gyorsasággal. És ez nem csak a jobboldal vagy annak politikai erejének önérdeke. Jaj az országnak, ha 2014-ben az utolsó épkézláb kormányképes garnitúrája is bukik. Ne legyünk második Görögország. Legyünk inkább második Hellász. De még jobb, ha önazonos, megbékélt Magyarország leszünk egyszer, benne egy önazonos, megbékélt jobboldallal. Hol hatalmon, hol ellenzékben, vagy független, autonómiájára kényes polgárokként. Mondjuk ki Zrínyivel: nem futunk sehova; itt van, és itt legyen nemes szabadságunk Pannóniában. Csak mindig otthon legyünk benne.