Caspar David Friedrich: Mann und Frau den Mond betrachtend
A magyar jobboldalt elemző Mi a jobb? sorozatunkban Aristo (Mandiner) írását olvashatják.
„Lényünk és létünk gyökere az igazság, és az ember csak azért hazudhat, és züllhet le és lehet korrupt, mert bármit tesz és mond és gondol, lényét és létét az igazságról letépni nem tudja. Az ember szabadságában áll az igazságot megtagadni, de egyetlen pillanatig sem tud igazság nélkül élni.” (Hamvas Béla)
Legyen hát. Ha az ember önmagát, helyét, hovatartozását akarja vizsgálni, úgy két lehetősége van. Az egyik, hogy az ellenoldalhoz képest teszi ezt, mintegy a másikon, a külsőn méri magát; a másik út, hogy állandó értékeket talál, és azokhoz viszonyítja az éppen aktuális viszonyokat. Az így cselekvő ember önmagát nem tekintheti sem jobb-, sem baloldalinak, hanem úton lévőnek, vándornak, akit valahol vár a számára beteljesülő igazság, útitársai pedig a becsület és a hűség. Azok, akik önmagukon kívül élnek, a méricskélők, megfigyelők, politológusok és akadékoskodók; nos ők az ilyenre azt szokták mondani: jobboldali.
A politikai jobboldaliság nem jelent sok mindent, csak akkor, ha egy nyájhoz, egy akolhoz akarunk tartozni, és ehhez keressük mindazt, ami összeköt bennünket. A nyáj számára – a hideg és az ólálkodó farkasok miatt – ez persze természetes, amint az is, hogy pásztort és terelőkutyát is keres magának. A vándornak azonban nem adatik meg az akolmeleg félhomálya, számára a hideg, tiszta fény világít, mint a telehold a havas, téli éjeken. Bár megmutat mindent, nincs benne semmi segítség, nincsenek benne színek, vörösek, sárgák, kékek: csak fekete van, ezüstfehér és éles árnyékok.
Mikor évszázadokkal ezelőtt az ember egyedül maradt az üres égbolt alatt, ostobaságában örült is ennek: úgy hitte, a többiekben találja elveszett Istenét és a „társadalomban” megváltását. A föld a halott Isten temetője lett – ahogyan Hegel gyönyörűen írja – és túlnan sem várt többé bennünket senki. Ám nagyon gyorsan, vakító villámként csapott le a felismerés: egyedül vagyunk – és ebbe egy akkora szellem tébolyodott bele, mint Nietzsche. Szemben a végességgel és az elmúlással, az ember fellázadt az igazságtalannak vélt sorsa ellen. Iszonyú erőt mutatott ebben a lázadásban, lehozván a Napot is a földre, hogy tehetetlen dühében elpusztítsa magát.
*
Ma már csak ez a beletörődő egyedüllét tartja össze a nyájat, a kollektív magány és az abban születő elégedetlen gondolatok. Mivel magam megítélni nem tudom, „jobboldali” vagyok vagy sem, ezért alább sétát teszek az értékek kertjében, hogy kiválasszam, ami kedves nekem, és majd politológusok és akadékoskodó értelmiségiek eldöntik, hogy a jobboldaliság értékei ezek vagy sem.
Értéknek vallom hát a nemzetemet és általában a nemzet eszméjét. Hiszem, hogy a nemzetek a történelem szubjektumai, vagy ahogyan Ranke megfogalmazta: „a nemzetek Isten gondolatai”. Elvetek mindent, ami a nemzeteket szabad önmeghatározásukban, szuverenitásukban korlátozza – történjen ez a korlátozás erőszak, pénz vagy szemfényvesztés segítségével. A nemzetbe vetett hit azt sugallja, hogy elvessem mind a ki-, mind pedig a bevándorlást, és ne higgyek a kultúrák együttélésében. Számomra „extra hungariam non est vita, si est vita, non est ita”.
Ugyancsak a nemzetbe vetett hit mondatja azt velem, hogy az Európai Unió nem más, mint kereskedelmi fogás, amelyet a pillanatnyi érdek szült, és ahogyan ezen érdek eltűnik, vele tűnik el az Unió légvára is. Nem hiszek a kalmárok és iparosok uniójában, silánynak vélem őket, akik egy nagy civilizáció teteme fölött marakodnak.
Értéknek vallom a férfi és a nő kapcsolatát – a családot. Nem bízom azokban, akik ezt bármiért, önzésből, szexuális aberrációból, vagy szimplán ostobaságból támadják. Nem hiszem azonban, hogy a közösségnek kellene megbüntetni őket: úgy gondolom, öregkoruk magánya fogja oly irtózatosan büntetni őket, ahogyan mi sohasem lennénk képesek.
Értéknek vallom a hűséget és az önfegyelmet. A fegyelem nélküli embert ördögszekérként kergeti a szél élete sivatagában: sohasem oda ér, ahova indult, és sohasem tud visszafordulni. Nem tartom emberi életnek azt, amely nem tör másra, mint közvetlen testi szükségleteinek kielégítésére. Önfegyelem híján halhatatlan lelkünk – ha van – rab lesz testünk börtönében, és halni akar majd, hogy szabadulhasson.
Értéknek vallom az ésszerű demokráciát, ahol azok szólhatnak a köz dolgaiba, akik meg is értik azokat, és azok döntenek a köz vagyonáról, akik gyarapítják is azt. Úgy hiszem, együtt kell, hogy járjanak a jogok és az érdemek, ki kell hát érdemelni, hogy jogaink legyenek. Hiszek az emberek természetes egyenlőtlenségében. Ostoba és kártékony önbecsapásnak tartom ezért az „emberi jogokat”, melyek állítólag születésüktől fogva megilletik az embereket, és amelyektől elbódulva azt hiszik, hogy nem kell értük tenniük semmit.
Értéknek tartom a görögségtől eredő kulturális, gondolkodási tradíciót, amely azt sugallja nekünk, hogy vessünk el mindenféle újmódi szellemi bűvészmutatványt, ha az világmagyarázatként illegeti is magát. Nem feltétlenül jó az, ami hasznos, ám mindig hasznos az, ami jó. Az embernek dolga és kötelessége megismerni és tovább vinni azt, amit ráhagyományoztak.
Mindenek fölött értéknek vallom a tradíciót, ami összetart és eligazít bennünket, amelybe beleszületünk ugyan, ám alakíthatjuk is, és amely egyedüli foglalata, lehetőség-feltétele az ésszerű szabadságnak – ami nem más, mint kompromisszum vágyaink és lehetőségeink között. A családi tradíció formál bennünket, ezért fontos, hogy honnan származunk, és kötelességünk viselni ezt az örökséget – ha nehéz, akkor is. Hiszem, hogy a történelem tanít bennünket, és ha beletekintünk, magunkra ismerhetünk. Mert hiába minden: szemernyivel sem vagyunk boldogabbak vagy boldogtalanabbak, mint eleink voltak, sem közelebb, sem távolabb nem vagyunk a jótól, mint ők voltak. Semmi sem változik.
*
Nem tudom, hogy akiket elterjedten jobboldalinak gondolnak, és akik olvassák ezt, osztják-e ezeket az értékeket, egy úton járnak-e velem. Jó lenne. Jó lenne, ha sok olyan dolgot találnánk, amelyek összekötnek bennünket. Nem tudhatom az eredményt: mindenki magának választ értékeket, aki képes erre. Aki meg nem, az szóra sem érdemes.
Talán tudják: akkor nő fel az ember, ha letesz a világmegváltásról.
Ebből talán eldönthetik majd: jobboldali vagyok vagy sem. Előttem kérdés maradt, hogy vajon mennyiben válasz ez arra, hogy „mi a jobb?”. Majd maguk talán eldöntik. Az úton járó azonban mindig egyedül van. Nem kíséri senki, csak az éles fényű Hold – az utasok barátja.
Az utolsó 100 komment: