Különös ez a visszafelé tekeredő spirál, ami egyre jobban jellemzi a magyar közéletet. Illetve, dehogy különös, nagyon is tudjuk, mikor és miért szoktak a köz alakítói ráfordulni a múltra. Mintha a jelenről és a jövőről kevesebb lenne a mondanivaló. És akkor jön a belekapaszkodás régi, szimbolikus ügyekbe és személyiségekbe, amíg el nem kopnak újra. Nyirő Józsefet épp most emelik fel és koptatják el egyszerre, hogy a következő években mítosz legyen belőle, meg folyóméternyi könyvgyűjtemény a magyar könyvespolcokon, nemzeti könyvkereskedők nagyobb örömére. Nyirő többet érdemel ennél. Nyirő kevesebbet érdemel ennél.

  Olvassunk Nyirőt. Olvassunk tőle bármit, mert a magyar irodalom bármely szerzőjének megismerésével csak tágulhat látókörünk, jobban megismerhetjük a magyar szellemtörténetet, annak alakulását, sokszínű világát. Olvassunk Nyirőt, legyünk akár jobbosak vagy balosak, konzervatívok vagy liberálisok, elefántcsonttornyos irodalmárok vagy legfeljebb lektűröket olvasó polgártársak. Szerencsére nincs már kötelező kánon, és nincsenek indexre tett szerzők: döntsük el mi magunk, milyen polcra helyezzünk egy szerzőt.

  Aránytalan lenne azonban, ha a tízes években Nyirő József lenne a magyar jobboldal kultúreszménye. Igaza van Ablonczy Bálintnak, amikor a Mi a jobb? sorozatban megjelent múlt heti cikkében arról írt: „az újratemetés körüli viharok arra mutatnak, hogy a szintén emigrációban elhunyt erdélyi írótársához hasonlóan a bezárkózó jobboldal számára hamarosan Nyirő is a magyarságteljesítmény mércéje lesz”.

  A jobboldali kulturális bezárkózás spirálját, a csigaházba való visszahúzódást nagyon jól mutatja, hogy míg a kilencvenes években Márai Sándor volt a jobboldali-konzervatív mainstream világnézeti etalonja, addig a kétezresekben Wass Albert lett az ikon, s most pedig Nyirő tör fel, akihez képest a czegei gróf szinte progresszív demokrata nézeteket képviselt.

  Nem lehet ugyanis elválasztani az irodalmi életműt a világnézettől – hiába beszélt erről Kövér László, aki célszerűnek tartotta Nyirő József politikai és írói munkásságának a szétválasztását. Ez persze nem csak Nyirőre vagy más széljobbra sodródott szerzőre vonatkozik, hanem bármely más íróra és gondolkodóra a világ körül, akik esetleg a szélsőballal vagy a Szovjetunióval égették meg magukat fiatal vagy érett fejjel. Egy személyiség egy életművéről beszélünk, amibe minden cselekedete beletartozik, s ez alapján érdemes az utókornak megmérnie őt. Az egész életében istenét, hazáját, népét kereső, kapaszkodók és fogódzók után kutató, idealista Nyirőt az Erdélyért és a magyarságért izzó érzelmek és aggodalmak vezették egyrészt a csúcsművektől a kései korszak sokak által túlírtnak, patetikusnak és közhelyesnek tartott modoros alkotásaiig, másrészt a népi írók, a népi gondolat köreiből a népet, nemzetet eláruló nyilasokig.

  Tény, hogy a mai magyar jobboldal mainstreamjét a két világháború közötti népi (baloldali-keresztény-szociális) gondolat határozza meg leginkább. Így alakult ez az elmúlt 22 évben. A mi kis köreink nyilván máshová tették volna / teszik a hangsúlyokat, de ez most mellékes. Azt viszont hadd ajánljuk a Nyirőt most nemzeti piedesztálra emelni szándékozók figyelmébe: a magyarság mellett elkötelezett erdélyi író a magyar történelem egyik forduló- és mélypontján – amikor minden korabeli közéleti szereplő megmérettetett – a nyilasokat és azok utolsó parlamentjében való részvételt választotta. És azokban az időkben, amikor a Nyirő által felmagasztalt magyar népet a megszálló nácik és a nyilasok sanyargatták vagy tizedelték, amikor népi és kisgazda érzelmű fiatalok (mint Csicsery-Rónay István vagy Horváth János) a nyilasok ellen szervezkedtek; amikor a magyar népi gondolat nagy harcosai közül (akik már rég a nácikkal szemben határozták meg magukat) Szabó Dezső épp éhen halt a Rákóczi téren (1945. január 13.); vagy épp a nyilasok ölték meg, mint Bajcsy-Zsilinszky Endrét Sopronkőhidán (1944. december 24.); akkor Nyirő József – Sopronkőhidától látótávolságra – a nyilas bohócparlament tagjaként Sopronban, 1945 január 16-án épp utolsó parlamenti felszólalását tette: „... arra kérjük az illetékes kormánytényezőket, hogy Budapest felmentésére vonatkozó tiszteletteljes kérésünket juttassa el a szövetséges Német Birodalom Vezetőjéhez, azzal a csodálattal együtt, melyet ezúttal is kifejezésre juttatunk a német katona hősiessége iránt!”

  És ne feledjük el 1941-es, Joseph Goebbelsről, a világtörténelem egyik legsötétebb, saját öngyilkossága előtt önnön gyermekeit ciánnal megmérgező gazemberéről írt rajongó sorait sem: „Most már tudom, hogy ki vagy! Németország szellemi életének vezére, a világégés kellős közepében, amikor hazája dicsőséges harcát vívja, édes anyanyelve tisztaságától borul el. Ez megmagyaráz mindent: azt is, hogy ki Josef Göbbels Reichsminister, és hogy miért ilyen nagy és legyőzhetetlen Németország! (...) A német ifjúságnak és népnek ez a büszkesége nemcsak nagy, hanem jó ember is, akit nemcsak kell, hanem szeretni érdemes is!”

  Más nemzeti, népi írók és gondolkodók életútja és példája mutatja azt: Nyirő eredeti világnézetéből nem következett szükségszerűen, hogy a nácik ájult csodálója és a nyilasok utolsó pillanatig kitartó társutasa legyen. Vannak mások a népi gondolat képviselői közül, akik méltóbbak lehetnének a köz tiszteletére. Nyirőnek helye van az irodalomtörténetben, helye van könyvespolcainkon is, olvassuk el, értsük meg és mérjük meg saját mércéink szerint. És jó lenne, ha nem telepedne rá a magyar és román politika, s ha a hamvai ügyében tiszteletben tartanák a kegyelet illemszabályait. Tisztelői, ha úgy akarják, temessék újra őt hatósági vegzálások nélkül.

  De Nyirő József valahol utat vesztett. És ha az intézményesült, polgári jobboldal Márai és Wass után őt emeli most piedesztálra, akkor a polgári jobboldal is utat vesztett valahol.

  Zárszóként idézzük Nyirő Józsefet. Szóljon ahhoz a Nyirő Józsefhez, akivé nem kellett volna válnia. „Nem igaz, hogy a háborúnak lelke van... Nem igaz, hogy jobbak leszünk általa... Nem igaz, hogy a ma született, ártatlan csecsemőnek is szenvednie kell... Én nem tudom visszaadni a halott apákat, sem a halott férjeket, drága gyermekeket. Nem tudom, nem tudom! (...) De tudom, hogy nem azok fognak győzni, akik egymást öldösik. De tudom, hogy kifosztott, meleg fészek romjaiból új otthon épül. De tudom, hogy a csók erősebb, mint a fegyverek, s egy ölelő karban több élet van, mint amit eddig az összes találmányok és bölcsességek nyújtottak.”