A magyar jobboldal elmúlt tíz évét és jelenlegi folyamatait elemző Mi a jobb? sorozatunkban Ablonczy Bálint (Heti Válasz, Kommentár, a Mandiner-előd Reakció főszerkesztője) írását olvashatják.

  Az elmúlt tíz évben a magyar jobboldal kinyílt.

  Az elmúlt tíz évben a magyar jobboldal bezárkózott.

  Két ellentétes állítás, mégis mindkettő igaz az elmúlt egy évtizedre. Először a kinyílásról. Az elmúlt egy évtizedben végzett szívós munkával a magyar jobboldal politikai képviselete megragadta a kormányzáshoz szükségesen messze túlterjeszkedő hatalmat. Tanult 2002-es kudarcából: vaskövetkezetességgel, néha korábbi eszméinek homlokegyenest ellentmondva, de végső soron sikeresen bővítette és szervezte meg táborát, gyalulta le ellenfeleit, nyerte meg a népszavazást, az európai parlamenti, országgyűlési, helyhatósági választásokat. Jobboldalon nemhogy a Fideszen kívüli választási lehetőség elképzelhetetlen, még a legkritikusabb szimpatizánsok gondolkodása is a kormánypárt körül forog. Jelképes, hogy ez a sorozat is a Fidesz-világból indul ki. Két választás évfordulója, s nem mondjuk egy fontos könyv megjelenése, egy meghatározó történelmi esemény, vagy egy ne adj' Isten földrengéssel felérő külpolitikai történés apropóján kezdődött a jobboldal jövőjét latolgató szövegek közlése.

  Az elmúlt két év aggresszivitástól néha szinte remegő kormányzása a gazdaságpolitikában, az alkotmányossághoz való viszonyban mélységes csalódást okozott. Más területen (például család- és nemzetpolitikában) beváltani látszik  a táborából hozzá fűzött reményeket. Ha viszont a sikerességet a politikai támogatottságon mérjük (s a képviseleti demokráciában végső soron ez számít a legtöbbet), a második Orbán-kormány a rendszerváltás óta példa nélküli. Nem fordult még elő, hogy egy ciklus közepén ennyire ne legyen ellenfele egy mégoly sokat hibázó kormánynak. Horn Gyula ugyan legyinthetett az 1996-ban éppen zenitjén álló Torgyán Józsefre, de a Polgári Magyarországért című 1995-ös Fidesz-vitairat legalább mécsesjeleit adta egy komolyan veendő ellenzéki mozgolódásnak.

*

  Ami miatt mégis ideje jelzőrakétákat fellőni, az túlmutat egyetlen személy, párt vagy a kormány mégoly visszatetsző döntésén, mozgásain. Röviden és tömören: a magyar  jobbközép tábor jelentős része 1937-be vágyik – már aki nem egyenesen 837-ig repülne vissza. Ez a bezárkózás nem csupán a jelenlegi világtól való teljes és a magyar történelemből tudhatóan végzetes elszakadáshoz vezet. Figyelmen kívül hagyja hagyományainknak a huszadik századi véres viharok miatt elengedhetetlen újragondolását is.

  A kritikátlan nosztalgia abból indul ki, hogy amire az elmúlt negyven és elmúlt húsz évben a kizárólagos kommunista, illetve a fősodratú liberális valóságértelmezés rosszat mondott (vagy éppen nem vett tudomást), az szükségszerűen a magyar történelem, kultúra „elhallgatott”, „elhazudott”, „meghamisított” csúcspontja. S mint ilyen, sürgősen visszahelyezendő a nemzeti kánonba és panteonba. Ez a távolról sem csak a radikálisok között terjedő szemlélet nem pusztán provinciális – hiszen saját irodalmi, történelmi tény- és élményanyagát mások vélt vagy valós ellenérzéseivel cementezi össze –, hanem jókora tévedésekhez vezet. Illetve olyan magasságokba emel politikusi és írói életműveket, amelyeket azok nem érdemelnek meg.

  Igen, például Horthy Miklósra és Wass Albertre gondolok.

*

  Ebből az állításból nem következik, hogy az egykori kormányzót porba gyalázandó tömeggyilkosnak, a néhai írót pedig a közismerten humánus és pártatlan román népbíróság ítéletével egyetértve háborús bűnösnek tarthatnánk. De aki Horthy Miklós életéből a magyarság előtt álló feladatok megoldásait merítené, s tiszteletének minél több szoborral adna hangot, nem kerülheti meg egymondatos magyarázatokkal a kormányzónak magyar állampolgárok százezreinek deportálása idején tanúsított magatartását. Illetve a nevével fémjelzett korszak társadalmi visszásságait, amelyeket nem csupán kommunista vagy liberális bírálók kritizáltak a nagy össznemzeti teljesítmény piszkolásának szándékával.

  Mások mellett a népi Kovács Imre vagy a legitimista Apponyi György (a magyar jobboldal számára máig releváns, éppen ezért szinte senki által nem olvasott) cikkeiből, könyveiből, parlamenti felszólalásaiból is kirajzolódnak a Horthy-rajongók által nem emlegetett jellemzői, amelyeket a mai posztmodern világban éppen a jobboldal szokott a legerősebben ostorozni: monopolkapitalizmus, gyenge társadalmi mobilizáció, döbbenetes szegénység, nepotizmus és korrupció. A holokauszt és az akkori magyar társadalom jelentős részét kitevő parasztsággal szemben tanúsított ridegség két nem azonos súlyú, de mindenképpen nagy teher. Amely ugyan nem gátolhatja meg a korszaknak nevet adó kormányzó kommunista sematizmuson túllépő vizsgálatát, ám áthatolhatatlan akadályként torlaszolja el az akkori és a mai jobboldal közötti kontinuitás útját.

  A politikai ikon Horthy mellett Wass Albert, a bezárkózó tábor kulturális hőse esetében is megáll a kő metafora. Igaz, némi módosítással: csak a mai Magyarországon 53 (!) köztéri szobor, emléktábla és emlékkő hirdeti az író emlékét. Ami akkor is túlzás, ha például A funtineli boszorkány nagy irodalom, a Farkasverem pedig az erdélyi Mezőségről valaha írt egyik legmegrendítőbb alkotás. Az életmű más részeinek vezércikkekbe hajló egyoldalúsága, közhelyessége, a letagadhatatlan antiszemita kiszólások ellenére Wass Albert már csak a korszak hangulatának felfedezése miatt is érdemes a megismerésre.

  A bezárkózó jobboldal számára azonban Wass nem egy író, hanem – mint az emlékművek nagy száma is mutatja – AZ ÍRÓ. S ezért megítélése nem az egyéni ízlések kizárólag szubjektív világába tartozik, hanem közügy. A bezárkózó jobboldal Wass-kultusza ugyanis nem elhomályosítja, hanem kizárja a mindig is erősen irodalomközpontú magyar identitásból a cegei grófnál magasabb szinten és mélyebb gondolatisággal alkotókat. A kultúrát, a múltat, s azon belül Erdély történelmét állítólag fontosnak tartó jobboldalon ugyan ki olvas ma Bánffy Miklóst, Dsida Jenőt, Illyés Gyulát, Tamási Áront, Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot, Ady Endrét, Krúdy Gyulát, Sütő Andrást, Szilágyi Istvánt? Nem kétlem, hogy a gondoltnál többen, de hangjuk még ahhoz is gyenge, hogy egy iskolai tanévnyitó vagy egy önkormányzati ünnepség műsor-összeállítását befolyásolja. Márpedig ez a folyamat a magyar önismeret immár nem első eltorzulásához vezet, s a divat szükségszerűen lendül tovább még igazibbnak, még magyarabbnak, sőt még székelyebbnek érzett alkotók felé.

*

  A bezárkózó jobboldali világnak nem elsősorban irodalmi élmény, gondolat és összetett korrajz kell, hanem a bizonyosság, hogy létezett egyszer, mondjuk a második világháború előtt egy szinte tökéletes világ, amelyet „el akarnak előlünk hallgatni”. Így érthető meg az Nyirő József újonnan támadt kultusza is. Akinek azonban sajnos tényszerűen igazolható nyilas társutassága – bármennyire dühíti ez a fatvákat kiadó balliberálisokat – nem akadályozhatja meg felfedezését. Ha ugyanis a világirodalomból kizárnánk a szélsőjobb  és -baloldaliakat (esetleg a perverzeket és a beteg személyiségeket), sokan kiesnének a nagy írók közül. A Nyirőre irányuló kartácstűz pedig azok részéről különösen visszás, akiket nem zavar, ha egy nagy művész élete egy részében a vörös totális rendszert támogatta – az az embertelenség megbocsátható? Ráadásul Nyirő Józsefnek, akárcsak Wass Albertnek, vannak az irodalom élvonalába tartozó írásai, például a Jézusfaragó ember vagy a Kopjafák novellái. (Nem véletlen, hogy a magyar filmművészet egyik csúcsa, az Emberek a havason Nyirő művei alapján készült 1942-ben.) Ám az újratemetés körüli viharok arra mutatnak, hogy a szintén emigrációban elhunyt erdélyi írótársához hasonlóan a bezárkózó jobboldal számára hamarosan Nyirő is a magyarságteljesítmény mércéje lesz. Ezért a támogatói vélt vagy valós ízlését szavazatszerzési okokból kiszolgáló Fidesz számára Nyirő politikai felhasználása (emlékművek avatása, írásai idézése, stb.) szükségesnek látszik.

  Az immár a hivatalosság részéről visszaigazolt kánon előreláthatóan továbbépíti a bezárkózó jobboldal várát. Az effajta konstruálásnak azonban ára szokott lenni: a saját rítusokkal, mítoszokkal, himnusszal és hősökkel rendelkező szekértárbor nem pusztán a külvilág számára válik értelmezhetetlenné. Más világnézetű, vagy éppen indíttatásuknál, világlátásuknál fogva jobboldali, de szellemi autonómiájukhoz ragaszkodó, s a kulturális-politikai sekélyességtől irtózó honfitársai is végleg elhúzódnak a múltban élő kisegyházra emlékeztető tábortól. S  ne legyen kétségünk: ha akarnoksága miatt a jobbközép világ kulturálisan elszigeteli magát, annak előbb-utóbb meglesznek a politikai következményei is.

  És lehet, hogy e katasztrófa-forgatókönyvre nem kell tíz évet várnunk.