Kedden a Pesti Színházban jártunk a Magdaléna Rúzsa című esten. Kíváncsi voltam Rúzsa Magdi produkciójára, de tartottam is tőle, milyen lesz a mesélős-éneklős produkció: nehéz ilyenkor eltalálni a hangot, nehéz kellő szerénységgel, mégis érdekesen mesélni órákon át, önmagáról.
És milyen jó, hogy elmentünk megnézni-meghallgatni, mert az elmúlt évek egyik legnagyobb színházas-zenés élményét adta az est. Az énekesnő tíz fős zenekarral áll színpadra, a történeteket dalok, azokat ismét történetek követik. Személyes emlékek angyalokról és démonokról, születésről és elmúlásról. Vajdasági szülőfalujáról, Kishegyesről épp olyan meleg hangon beszél, mint a csodálatos Budapestről, ahova nagymamája élete végéig vágyott – és sosem jutott el. Hangjából szépség és erő sugárzik, nagyon egyben van az egész műsor.
Az ember azt gondolná, hogy egy énekesnőnek mindössze huszonhét évvel a háta mögött talán korai még az életről mesélnie, szerencsére mégsem lesz felszínes önfényezés Magdi történeteiből. Két háború, a szülőföld elhagyása, az első diszkó és az utolsó vonat: mindegyikben van valami, az egyikben dráma, a másikban báj, a harmadikban fájdalom.
Ebben az évadban még háromszor van műsoron a Magdaléna Rúzsa, például ma este is, amire a Ma este Színház! is kínál barátságos árú jegyeket (az erkély első négy sorát jobb elkerülni, a színpadon ücsörgős részek onnan nehezen követhetők).
