A magyar jobboldal elmúlt tíz évét és jelenlegi folyamatait elemző Mi a jobb? sorozatunkban Balázs Zoltán, a Budapesti Corvinus Egyetem docensének írását olvashatják.

„Magyarázni roppant közönséges dolog, s mindig kilátástalan.” (Ottlik Géza: A drótszemüveg)

  Nem fogok elemezni. Nem magyarázok meg semmit. A felkérés ugyan erre szólt, hetekkel ezelőtt, azóta tépelődtem rajta, aztán arra jutottam: nem elemzek (mit is?), nem fogalmazok meg téziseket (miről is?), megoldásokat (mire is?). Másutt amúgy is több terem volt hozzá (Kommentár,  ahol ráadásul csak az elmúlt két évet gondoltam végig); ezen kívül pedig ez kifejezetten nem elemzésekre való blog. Része valaminek, ami számomra az elmúlt tizennégy év egyik fő témája, s amiről talán mégis érdemes írni, vállalva az erős szubjektivitást, a sűrű egyes szám első személyt. A felkérő majd eldönti, közli-e.

  Szóval ott kezdődött, hogy 1994-ben a választások második fordulójában elmentem az akkor számomra illetékes VII. kerületi szavazókörbe, s leadtam a szavazatomat Toperczer Ferencre. Fogalmam sem volt, hogy kicsoda, ma sem tudom. De ő volt az MDF jelöltje. A fordulóba bejutott másik két jelöltet az MSZP és az SZDSZ állította. Toperczer úr természetesen biztos vesztes volt (végül 25% alatt végzett): ezért is mentem el, a tömegdemokráciával kapcsolatos nézeteimet erre az alkalomra szögre akasztva, szavazni. Hozzáteszem, a vereség akkor már négy éve biztos volt, a taxisblokád óta lehetett tudni – amely az egész rendszerváltásból talán a legtöbb embert meg- sőt, átmozgató esemény volt, legyen hétszer is átkozott –, úgyhogy a dolgok persze még korábban kezdődtek; mégis, ez a választás a politikai jobboldalt gyakorlatilag megsemmisítő kimenetelével afféle történelmi pillanatnak tűnt. Hiszen mi maradt a hivatalos politikai jobboldalon? Egy tökéletesen demoralizált és vezető nélküli MDF, egy lehetetlen alakokkal teli, áporodott KDNP meg egy komédiás-vezette FKGP. Nem is volt nehéz dolga a Fidesznek, ha a „benyomulás-területfoglalás” forgatókönyvét fogadjuk el. Persze miért ne tennénk? A társadalmi jobboldal létezett, képviseletet keresett magának, s végül talált is, legalább annyira a maga képére formálva a Fideszt, mint az a magyar politikai jobboldalt.

  De ha merő politikai haszonmaximalizálásként és hatalmi játékként értelmeznénk az egészet, nem volna igazunk: a Fidesznek mindig is volt jobbszárnya (ami azt illeti, az SZDSZ-nek is), amely már az alapítás pillanatától igyekezett konzervatív irányba befolyásolni a párt politikáját, részben gazdasági, részben világnézeti téren. Végül is az 1994-es megsemmisülés után következő évek intenzív és hatékony jobboldali építkezése nélkül az 1998-as – szövetségben elért! – győzelem megmagyarázhatatlan lenne, lett volna, Bokros-csomag ide vagy oda. A győzelemhez pedig az kellett, hogy a Fideszt a társadalmi és történelmi jobboldal hitelesnek találja. Ebben pedig – szerintem – nem annyira az erősen a 1990-94 közötti ellenzéki szerephez kötött politikai személyiségek (akik a választási plakáton – emlékeim szerint – nem is külön-külön, hanem csapatként jelentek meg), hanem az igen erős politikai mondanivaló volt döntő mozzanat. Azt hiszem, azóta sem volt rá példa magyar választásokon, hogy a „polgári Magyarország”-hoz hasonló, erőteljes és gazdag pozitív jelentéstartalmú hívószóval valami mellett, s nem valami ellen lehetett nyerni.

  Bár a „polgári kormány” kifejezés már kevésbé volt elegáns, pláne a Torgyán doktorral súlyosbított változat (Orbán-Torgyán polgárkormány, ha még tetszenek emlékezni), de összességében a kezdet nem volt rossz. A győzelmi kongresszuson Otto von Lambsdorff volt a díszvendég, a hangulat felszabadult és lelkes volt, egy generáció beérkezéséről, építkezésről, a legjobb értelemben vett európaiságról szólt. Lehetett aztán hümmögni  némely szimbolikus gesztusokon, fejet vakarni a töméntelen vidéki fürdőfejlesztés és kisvárosi főtér-kövezés értelmén, a hetyke voluntarizmus kezdődő jelein (parlamenti helyelosztás, erőszakos felsőoktatási integráció, Nemzeti Színház), a kisgazdáknak mintegy odadobott agrárszféra és regionális pénzelosztás viselt dolgain, s aztán kissé zavartan megállapítani, hogy a szekér ugyan szaladt, mint ahogy akkortájt a világban mindenütt, de az a bizonyos polgári gondolatkör valahogy egyre jobban kikopott a szóhasználatból – éppúgy, mint a valóságból. Munkahelyből nemigen lett több, nyugdíjasból annál inkább; a családok ugyan prosperáltak (három gyerek, három szoba, négy kerék), de javarészt a jövőre terhelt közadósságból. Az értékteremtés kultúrája, az iparkodás, a nívó, a szellemi és anyagi igényesség, az okos és körültekintő tervezés, a függetlenség, a vállalkozó szellem, a valódi szolidaritás és közbizalom megannyi más polgári erénnyel vagy legalább mércével együtt egyre halványult.

*

  Nem volt itt törés, nem volt drámai melléfogás. A 2002-es választás már a polgári jobboldal bomlásának, a lecsúszásnak a tünete volt. A jobboldal lélekben veszítve indult, éspedig azért, mert nem tudta elképzelni, hogy veszíthet. S ezt azért nem tudta elképzelni, mert nem akarta. S azért nem akarta, mert rettegett tőle. S azért rettegett, mert tudta, hogy nincs hová mennie. Nincs politikai otthona, nincs zászlaja. Ezért volt kénytelen – jobb híján – a nemzeti zászlót magára borítani. S e zászló alól már tényleg könnyű kijelenteni, hogy ő sosem veszíthet.

  Az 1998-as miniszterelnök-jelölti vita a felszabadult, magabiztos leendő győztesről szólt. A 2006-es vita maga volt a borzadály. Csak azt a zakót tudnám feledni. A szocialista szavazóról szólt ott már minden. S szól azóta is. Neki hegedül, furulyázik, zongorázik itt mindenki. A verseny abból áll, hogy ki tudja hitelesebben a másikkal megfenyegetni.

  2010-ből visszatekintve a jobboldalon a legtöbben elismerik, hogy nehéz volt, súlyos volt az a bizonyos nyolc év, de hát megérte. Aprófát csináltunk a MSZP-ből, az SZDSZ-t meg lehúztuk a vécén. Valóban. Csak azt felejtik el, hogy 2002-ben egy hiszterizált, pánikreakciós, vérig sértett, Trianon-szindrómás jobboldal indult neki a következő nyolc évnek; vele szemben pedig először egy papírcsontváz (francia kapcsolatokkal!), majd egy diadalmámorában szabályosan hörgő, később pedig szórakoztatóan, olykor azonban ijesztően patológiás tüneteket produkáló figura állt, csak éppen mindketten komplett kormánnyal és parlamenti többséggel. Számomra nem az őszödi beszéd volt a mélypont, hanem az, ahogyan 2009 tavaszán közénk vágta a gyeplőt. Fussatok, ahogy tudtok.

  Tényleg borzalom volt ez a nyolc év, az ország lelki, szellemi, anyagi lerongyolódásának epikus, saját tágabb földrajzi környezetében is megdöbbenéssel szemlélt és demokráciákban példa nélküli korszaka. Népek veszik körül…

*

  S közben a Fidesz-jobboldal nem építkezett. Dacolt, passzívan rezisztált, bekkelt, alámerült, konspirált, a számára jól ismert világosi, trianoni és – bizony – 1957-es mintákat követve. Megszervezte magát. Az ország jelenéből és jövőjéből pedig egy dologra koncentrált: a szocialista szavazóra. Mivel nem nevezhette annak, ami, átkeresztelte plebejusnak. S hogy megtartsa a polgári szavazóit is, a plebejust kuruccá, huszárrá, végvári vitézzé, azaz szerethető, bár kissé bárdolatlan rokonná stilizálta. Szó sem volt többé polgárvilágról. A Békemenet nem politikai jövő.

  Ahogy ez a blog sem klub, pláne nem tisztikaszinó, hanem tünet. Az interneten alkalmasint több ma a talponálló, temető melletti kocsma, negyedosztályú hánytató, mint amennyi Kádár Magyarországán a valóságban volt. Akkor a házirettenetest itták, a néphadseregben még a Pitralont is, ma közvetlenül egymás gyomortartalmát. A trágárság átvette az uralmat a jobboldal fölött is, s egybefolyva alaptörvényes pátosszal, Kerényi-festményekkel, preambulumokkal olykor valami egészen infernális egyveleget alkot. Mosdatlan szájjal ne esküdjön senki, s ez nem finnyásság. Ez még csak a nevelés kezdete.

  Igaz, felnőtt egy új jobbos, fideszes nemzedék, amely igényes akart lenni és hitt önmagában. Csakhogy ők nagyon-nagyon kevesen vannak, s már ezen a torzan vicsorgó Magyarországon születtek. Ők is megkapták a szocializmus-adagjukat: szót lehet hát érteni velük. S ők is lázadtak, ellenállók lettek. Ufisták. Végül szenvedélyes ’konzervatívok.’ Csak éppen a kilencvenes évek reménye nélkül arra, hogy valaha is polgárokká válhatnak. Legföljebb államtitkárok lehetnek.

  De ez nem az ő hibájuk. A polgári Magyarország már régen halott. Nem a jóléti állam volt itt koraszülött. Talán ideje volt elmondani a nekrológot fölötte.