Elnököt választanak ma Franciaországban, de azért ott is tudják: vannak a politikánál fontosabb dolgok a világban. Például a család. A család: lehet atomjaira hullott, szobákba zárkózott és monitorokba bámuló, véletlenül egy fedél alatt élő egyének összessége; lehet egykéző nagyszülőkből és szülőkből álló, magának élő fordított családfa; de lehet nagy létszámú, életerőtől duzzadó, kibogozhatatlanul ágas-bogas szeretet- és gyűlöletközösség, aminek emlékét mindig megszépíti az idő, s a végén csak azért is a szeretet győzedelmeskedik. Julie Delpy francia színésznő megette a maga Madeleine-sütijét, hogy Le Skylab (Francia hétvége) címmel leforgasson egy szeretetteli, nosztalgikus családfilmet, talán saját gyermekkoráról, egy épp kamaszodni kezdő kislány szemszögéből.
Bretagne, valamikor a hetvenes évek végén: egy szép nyári napon, egy idilli hétvégi telken összegyűl a rokonság a család matriarchájának születésnapja alkalmából. A rokonok pedig csak jönnek és jönnek, méghozzá további rokonostul, így a néző lassan el is veszti a fonalat, ki kivel, mikor, hogyan került rokonságba. A legidősebbek és a legkisebbek rögtön el is vonulnak a maguk világába, a felnőttek pedig hol egymásnak feszülnek, hol összeölelkeznek a báránysültek és a folyó bor mámorában. Az idill azonban nem lehet tökéletes: a bolondos Hubert bácsi véget vetne az életének, a kamaszok pedig épp elkezdenék az életet a maguk suta módján, az égből pedig bármikor leeshet a Skylab űrállomás, mert bemondta a tévé is.
Bájos és frivol, vicces és megindító jelenetek követik egymást franciás hanyagsággal. Mert amennyire sokat fordíthattak a korhű ambiente megteremtésére, a retró ruhák és kiegészítők felhasználására, annyira keveset törődhetett a forgatókönyvvel és a rendezéssel a színészi szerepet is vállaló Delpy. A sok-sok szereplő jelleméről, személyes történetéről és motivációiról alig-alig tudunk meg valamit, a valamennyire a korabeli francia világ konfliktusaira ('68-asok vs gaullisták, komcsik vs ex-gyarmatosítók, liberális párizsiak vs konzervatív falusiak) utalni kívánó párbeszédekből sem tudunk meg sokkal többet.
A filmet bővebb lére eresztve, csiszoltabb karakterekkel és kibontott konfliktusokkal, több csenddel és kevesebb perlekedéssel talán egy nagyívű társadalmi tablót is felfesthetett volna Delpy, ami igazi emléket állíthatott volna egy teljes korszak három nemzedékének. Elsősorban persze a franciáknak, de valójában ugyanezt a filmet itthon is leforgathatta volna valaki, Wartburgokkal és táskarádiókkal és hétvégi telkeken gulyást főző, élő-morgó-kibékülő családokkal. Néztük volna tovább ezt a filmet, hiszen annyi történet rejlik benne életről és halálról, az élet és a halál várásáról.
A Francia hétvége viszont nem tud és nem is akar több lenni, mint egy francia hétvége: mintha csak egy korabeli család kerti összeröffenéséről szóló valóságshow-t látnánk, belecsöppenve az események közepébe, a családhoz hasonlóan minden irányba meanderező sztorikba. De mikor is alakul egy nagy családi összejövetel az előzetes forgatókönyv szerint? A forgatást láthatóan nagyon élvező színészek, egyes megejtő jelenetek megmentik a szétesni látszó filmet, így a Le Skylab könnyed szórakozást ígér és ad a miatta moziba látogatóknak.
A Francia hétvége történetének nincs se eleje, se vége – de hát egy szerencsés család történetének sincs.
