„Aki értelmesen néz a világra, arra a világ is értelmesen néz vissza." (Hegel)

  A mellékhadszínterek – amilyen Schmitt Pál doktorija is – csinnadrattája eltakarja a főhadszíntereken folyó ütközeteket. A Schmitt-ügyben nem a plágium az igazi szégyen, hanem az, hogy az „olimpizmusból” – bármi legyen is az – doktori értekezést lehetett és lehet most is írni, mi több, mindezt a „tudomány” kontextusában kell megvitatni; miközben az egész annyi, hogy jól fizetett és agyondoppingolt gladiátorok kergetőznek egy darabig a TV-k képernyőin. Eközben természetesen hatalmas összegek cserélnek gazdát, és a média földöntúli boldogsággal számolja a bevételt.

  Az egyik hazai főhadszíntér a Nemzeti Alaptanterv, mely körül most kezdődnek a nehéz és súlyos harcok. A kultúrkampf ízig-vérig modern háború: nem tömegek vívják, hanem mindkét részről elitalakulatok. Ezért a hadi cselekmények is gyors rajtaütésekből, cselvetésekből állnak, ritka a frontális hadművelet. Ez azonban most ilyen. A védők, akik a falakon belül vannak – immár vagy 60 éve – mindenkit mozgósítanak; levée en masse, ahogyan a francia mondja. Fegyvert fog boldog-boldogtalan, a véleményformáló értelmiségi elitalakulatoktól a pedagógusok mezei talpashadain keresztül a libi blogok intellektuális örömlányaiig mindenki. Nem csoda: a tét óriási.

  A tét egészen pontosan a hit, amely az évtizedes hazugságokból és ferdítésekből fakad, és amely hit újra és újra legitimálja a kulturális sáncokon belül lévőket. Ez az a hit, amely egyaránt mozgatja a Gyurcsány- és Mesterházy-performanszok akciónyugdíjasait, a vidéki történelem és irodalomtanárnőket, és a Che Guevara-pólós hülyegyerekeket. Ez a hit pedig a múlt nem-ismeretén, szándékos félremagyarázásán és egyszerű, proletár hazugságokon alapul. A '45 után kiharcolt „tudományos” kizárólagosság, melynek legfontosabb intellektuális vitaeszköze az ávós gumibot volt, lehetővé tette az addigi történelem, irodalomtörténet kreatív, modern és haladó átköltését. Ehhez nem volt szükség másra, csak mindazok eltüntetésére, akik a sztálinista kultúrafelfogás útjába álltak. Egyeseket proletár őszinteséggel egyszerűen agyonvertek, mint Hómant; másokat belső emigrációra kényszerítettek, mint Hamvast; megint másokat külföldre üldöztek, mint Márait; és voltak – nem kevesen –, akik behódoltak. Az így létrehozott tabula rasa-t azután a progresszív, baloldali – bolsevik – történészek, filozófusok, irodalomtörténészek siettek teleírni, többnyire regényes hazugságokkal, mint például a magyar kommunista párt története.

  A dolog alapja nem új, tulajdonképpen a kereszténységtől eredeztethetjük: eszerint a történelem, a világ valahonnan valahová halad, a folytonos alakulás pedig a tökéletesedés, egy eszkaton felé tart. Hogy mit is jelent ez a tökéletesedés, és milyen lesz a tökéletes társadalom, arról prófétái bölcsességgel hallgatnak. A tökéletesedés értelmében az új jobb, mint a régi, és ezáltal minden dolgok helyes voltának mértéke a történelem. Ami győz és fennmarad, az jó, hiszen a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni, és a tökéletesedő történelem és emberi elme nem engedheti rossz irányba fordulni a világot.

  Ennek iskolapéldája a a Történelemtanárok Egyletének bizottmánya által kiadott állásfoglalás, mely ilyen elragadó részeket tartalmaz: „olyan történeti nézőpont válhat meghatározóvá a közoktatásban, amelyet a tudomány és a történelemtanítás évtizedek óta meghaladott”. Értjük, ugye? A történettudomány meghalad dolgokat, töretlenül fejlődik. Amit ma képzel a történelemről, az a fentiek értelmében jobb, fejlettebb, mint az ósdi vacak. Az senkit sem zavar, hogy a rendszer, amely teoretikusan jórészt ezen a „fejlődésen” alapult, emberek millióit gyilkolta le, majd végül főként saját hülyeségének súlya alatt összeomlott. Legalább ez elgondolkodtathatott volna bárkit – de nem.

  Egyébként is igencsak problematikus a társadalomtudományok esetében „fejlődésről” beszélni. Nemigen mondhatjuk például, hogy a filozófia fejlődött volna Platónhoz képest, és ilyen módon – teszem azt – Heller Ágnes jobb filozófus nála, hiszen jó kétezer év töretlen fejlődése választja el őket egymástól. Ez a fajta fejlődés-elképzelés a természettudományokból szivárgott át – egészen pontosan a természettudományok azon arcátlan szokását vették át, amelyik a tudomány éppen aktuális állapotát tökéletesen igaznak tekinti, és nem törődik azzal, hogy a mostani igazsága egy régebbi, hasonlóan biztos igazság tagadása révén jött világra. A természettudományoknak azonban van egy nagyon fontos előnye: segítségükkel nintendót és atombombát tudunk építeni, és ezek – mindenki őszinte örömére – működnek is. Ugyanez a társadalomtudományok által kreált modellekről nem mondható el.

  Ahhoz, hogy kikászálódjunk az intellektuális posványból, tisztáznunk kell, hogy mi is volt az a múlt, melyhez így vagy úgy viszonyulnunk kell. Ne legyenek illúzióink: nem lesz könnyű és nem fog rövid ideig tartani. Amint bölcsen tudhatjuk: sokkal könnyebb és gyorsabb valamit elrontani, mint helyrehozni, márpedig az elrontásra közel hatvan év állt rendelkezésre. Amivel szembe kell nézni, az nem kizárólag magyar sajátosság. Világszerte létrejött egy balliberális elit – ezért találtak honi libijeink oly gyorsan otthonra Európában –, amelyik hasonlóan gondolkodik a dolgokról, és mindent képes megtenni itteni sorstársaikért. Védelemben, sarokba szorítva keményen fognak küzdeni, és nem válogatnak majd az eszközökben: megélhetjük még, hogy Szabó Dezső vagy Szekfű Gyula kánonba emelése kapcsán tagadja meg tőlünk a hitelt az IMF, vagy antidemokratikus történelem-értelmezésért indít eljárást ellenünk az EU. Nagyon is lehetséges, mi több: valószínű. Ám azt is látni kell, hogy ezáltal egyre inkább lelepleződik a nemzetek feletti elit, és egyre pőrébben áll majd Európa nemzetei előtt.

  A frontvonalak megmerevedtek tehát, a seregek számba vétettek és felsorakoztak. Az előőrsök elszórt csatározásain kívül egyelőre nem történt semmi komoly, de az erőd védői már felmentő seregekért üzengetnek. Lesz még itt minden. Tudom, hogy itt nálunk keserű mellékíze van az ilyen mondatoknak, de kitartásra, türelemre és elszántságra van szükség. Ha tétován, ingadozva is, de megtehetjük az első lépéseket afelé, hogy gyerekeink tisztább, értelmesebb, igazabb történelmet tanuljanak. És tudjuk: aki értelmesen tekint a világra, arra a világ is értelmesen tekint vissza.