Néhány hónapja még azt hittem, hogy a fékek és ellensúlyok körül keringő több ezer lélek együttmozgása megtermékenyítőleg hat majd egy körvonalazódó ellenzéki próbálkozásra. Körvonalazódásról azonban szó sincs, a megtermékenyítő mag a szókimondó, szülői felügyelettel hallgatható rock and roll ölébe hullt, hogy ne mondjuk: a piaci résbe.
Geszti meg a kis Berkes Elmondom most, hogy kérdez a szemed: Jó benned hinni, és indulni veled, Ó igen – igen, igen! klasszikusáról süt, hogy megrendelésre íródott, sehol egy fasz, egy szar vagy legalább egy elharapott bazmeg, olyan hercig hárfázás, ernyőnyitogató chartás kikacsintásokkal, hát erre még Farkasházy Tivadar sem kacsint össze Mimivel.
A muzsika millásítása a hazafias rock uralta közterületi műfajban kifejezetten üdítően hatott. A szerves fejlődési folyamat Karsay Dorottya szart sem érő diplomájának megéneklésével indult. Ebben a dalban fogalmazódott meg az új igény: nem a „takarodj” kell már, a „széklet”, a „vizelet”. Te mondd meg, hogy milyen legyen a népképviselet! És az üzlet beindult.
Mozgalmi hangfalakba ütős üzenetet! A nemzet alternatív köztársasági elnöke terrorista gúnyában aláz, s ezzel helyezi korszerű kaki-pisi kontextusba az elveszettnek vélt polbeat szívfacsaróan szép hagyományát. Vámos Tibor (akkor még így hívták) gitárjátéka cseng máris a fülünkbe, Vietnami Szolidaritási Bizottság, szabad gondolatok, Béke Klub. Igazi tökös odamondás. Aztán jött a nem kevésbé kemény Lali király és 1972-ben azonmód ostorozni kezdte Hogyha fúj a szembeszél című kedves kis dalocskájával az opportunizmust.
Ezek helyből a ciki kategóriába kerültek, szemben a Ha én rózsa volnék-kal, mely nagy utat tett meg 1973-as betiltásától máig, rámutatva arra, hogyan válik egy születésekor hiteles kiállás a körülmények változása és a lepergő évtizedek alatt anakronisztikus szépelgéssé. Egy diktatúrában dalszövegekkel kihívni a hatalmat a hóra, egészen más, mint egy bármilyen béna, de lényegében mégiscsak demokráciában. Ezért volt rendben a Kontroll a nyolcvanas években, s ezért nem kísérletezett '90 óta senki említésre érdemes rendszerkritikus nóták farigcsálásával.
A mindenkori hatalom baszkurálása még ma is alapvetően szexi, ám meglehetősen fárasztó időtöltés, a többség idővel visszamegy a varrodába, az esztergapad mellé (vö.: megunják, hazamennek), esetleg publicisztikák írására vált, a talpraesettebbek meg elmennek államtitkárnak vagy lengyel köztársasági elnöknek. Hajlott korú ellenállóknak nem kell a C-dúr, Fisz-moll csomagolás, papírról eszik a kiérlelt igét.
A Tankcsapda legújabb opusa a fenti összefüggésben új korszakot jelöl, ahogy felkúszik Pityinger mellé a színpadra. A Leszarom a szobám, nem csinálok rendet-féle sorokból arra kell következtetnünk, hogy a valóban megélt mondandó helyett Lukács Laciék vállalják a korosztályra szabott közönségigény kielégítését is. Egyfajta portfólió frissítésre gyanakszunk, az autószerelő tanulók szilárd nyelvi alapjain állva nyitottak ezúttal a kordzakós szemüvegesek felé is. Ha még egy kicsivel több papsággal fenyegető hatalmi tobzódást sikerült volna elrejteni a szövegben, magunk ajánlottuk volna a hétvégén ismét megújuló szocialisták elnökválasztó kongresszusára bevonulózenének.
