Németországban.

  Christian Wulff megválasztása előtt a Mandineren is megírtam: Wulff elsősorban azért lett államfő, mert Angela Merkel azt akarta. Wulff 2010-ben Merkel egyik fő riválisának számított a CDU-ban, és azzal, hogy a kancellár megtette államfőnek, két legyet ütött egy csapásra: kevesebb lett egy lehetséges belső ellenféllel, és talált is egy viszonylag megbízható embert az államfői posztra. Igazi win-win szituáció lehetett volna, csakhogy Wulff jelölésével mindenféle előre nehezen kalkulálható problémákkal kellett szembenéznie Merkelnek.

  A szocdem-zöld ellenzék az elnökválasztásra előállt Joachim Gauckkal, egy NDK-s emberi jogi aktivistával, a Stasi-iratokat vizsgáló egykori hatóság elnökével, akinek jelölése Merkel fejéből kellett volna, hogy kipattanjon. Gauck értékválasztását tekintve sokkal inkább a CDU-hoz áll közel, mint az akkor őt jelölőkhöz. Több jobboldali lap (a Bild a Yes, we Gauck! címmel jött ki, a Die Welt „a szívünk elnökének” nevezte), rengeteg konzervatív értelmiségi, és több jobboldali politikus is jelezte Gauck melletti kiállását, ami sokszor igencsak érthetetlenné tette, miért erőlteti Merkel Wulffot, pláne hogy sokszor még az is kétséges volt, meglesz-e Merkel többsége az államfőt választó testületben. De Merkel és Wulff végignyomták, és bár csak harmadik nekifutásra, végül a kancellár embere lett az emberek elnöke. (Gauckot nem nagyon törte le a vereség, a német reklámipar viszont annak köszönhetően jött ki minden idők legjobb újságreklámjával.)

  Elnöksége alatt Wulff Németország sokszínűségéért állt ki – akkor, amikor sokan a német multikulturális társadalom alapjait kérdőjelezték meg. Elég, ha csak Thilo Sarrazin botránykönyvére gondolunk, ami leegyszerűsítve egy olyan víziót villantott fel, amiben az egyre inkább öregedő németek helyét lassan a török bevándorlók veszik át. Angela Merkel erre a vonatra is felszállt, és kijelentette, az eddig ismert formájában vége a multikulturális társadalomnak, és aki nem akar beilleszkedni, nos, az is illeszkedjen be. Wulff ennél jóval megengedőbb volt – ez persze a német államfőkre jellemző jóságos nagypapa-szerepnek is köszönhető. 2010-ben a német egység napjára írt beszédében így fogalmazott:

  „Mi egy nép vagyunk! Ez a mondat napjainkban minden itt élő számára felhívás. Olyan felhívás, mely nem szimpátián alapul, hanem azokon az értékeken, melyek hazánkat erőssé tették. Ha ezt értjük azalatt, hogy »mi«, akkor sikeresen össze tudunk fogni – mi, akik csak rövid ideje élünk itt, és mi, akik már oly régóta élünk itt, hogy elfelejtettük, őseink is kívülről érkeztek. Amikor német muszlim nők és férfiak azt írják: Ön a mi elnökünk, akkor teljes szívemből felelem: Igen, természetesen az Önök elnöke vagyok! Méghozzá azzal az odaadással és meggyőződéssel, hogy minden, Németországban élő ember elnöke vagyok.”

  Wulff tehát simán lehetett volna egy kicsit unalmas, de alapvetően szerethető elnök. Abban, hogy végül nem lett, nagy szerep jut Kai Diekmannak, a Bild főszerkesztőjének. A Bild Németország legnagyobb példányszámú lapja, rengetegen tájékozódnak belőle, még ha a legtöbben váltig állítják is: csipesszel sem nyúlnának hozzá. A Bild – tartva az Axel Springer-kiadó hagyományait – alapvetően konzervatív beállítottságú, így hagyományosan a CDU-t támogatja, ezt azonban legtöbbször felülírja, hogy mindenben az egyszerű emberek nézőpontját és véleményét képviseli, hatalmas címekkel és sokszor rendkívül aljas cikkekkel. Ha a nettó populizmust és a rosszindulatot papírba lehet önteni, a Bildnek sikerült. A főszerkesztőről, Kai Diekmannról azt kell tudni, hogy a német média egyik fenegyereke, és mint ilyen, a Bild jelentette nagy hatalommal és az ehhez sokszor társuló hatalmas egóval rendelkezik. Igazi bulvárlap-főszerkesztő: szeret szerepelni és provokálni, és élvezi, ha a figyelem középpontjában van, és tesz is ezért.

  Az egyik kedvenc momentumom Diekmann pályafutásából az volt, amikor bevásárolta magát az őt rendszeresen cikiző, a Bilden (és általánosságban a Springer-lapokon) pedig állandóan gúnyolódó berlini alterbalos Die Tageszeitung (taz) című napilapot kiadó szövetkezetbe. A tagság szavazati joggal és a különböző szövetkezettel kapcsolatos ügyekben tartandó értekezleten való részvételi joggal jár. Diekmann a legtöbb ilyen taggyűlésen botrányt csinált, és a bíróságon támadta a lapot, amiért az viccből megírta hogy pénisznagyobbító műtéten vett részt. Ezt aztán a taz is megelégelte: a szerkesztőség épületének falára egy többemeletes magasságú hímvesszőt tettek ki, amelyre a Bild legdurvább szalagcímeit szögelték – ez azóta az egyik legfelkapottabb kreuzbergi turistalátványosság lett. Diekmann válaszul egészoldalas hirdetéseket vásárolt a lapban, amelyekben önmagát és a Bildet fényezte. Érdekes adalék, hogy a taz még régebben egy napra átadta a lap főszerkesztését Diekmannak, aki megragadva az alkalmat, készített egy nagyinterjút a lapba példaképével, Helmut Kohllal. A taz a mai napig nem tudta túlszárnyalni a Diekmann-lapszám eladási adatait.

  Ezt a Kai Diekmannt fenyegette meg egy hangposta-üzenetben Christian Wulff azzal, hogy büntetőeljárást kezdeményez a lap ellen, ha a Bildben egy róla szóló negatív anyagot megjelentet. Az államfő nem érte el a főszerkesztőt, pár napra rá, mikor már el tudta érni, nem győzött elnézést kérni. Diekmann azt válaszolta, lezártnak tekinti az ügyet. Másnap címlapon hozta a sztorit, miszerint Wulff Alsó-Szászország miniszterelnökeként 2010-ben félmillió eurós kölcsönt kapott egy baráti vállalkozócsaládtól, miközben ellenzékének azt mondta, nem áll és nem is állt soha üzleti kapcsolatban velük. És itt még nem ér véget a sztorit: a német sajtó, élén a Bilddel, elkezdett az államfő után kutakodni, és egy sor kényelmetlen ügyet túrtak elő. Feltűnően olcsó autólízing, kedvezményes lakáskölcsön, ingyenes nyaralások fontos gazdasági szereplőkkel – joggal merül tehát fel annak gyanúja, hogy ezekért cserébe miniszterelnökként előnyben részesíthette őket különböző hivatali ügyekben. A múlt héten házkutatást tartottak az államfői hivatalban, miután Wulff egyik bizalmasát korrupcióval vádolják. Az államfő azt már nem várta meg, hogy felfüggesszék mentelmi jogát: lemondott.

  A német sajtó Merkel dilemmáját a Fukusima után történtekhez hasonlítja. Merkel akkor a Japánban történt események hatására döntött úgy – remekül meglovagolva az egyébként sem atomenergia-barát német közvélemény erőteljes döbbenetét –, hogy az ország hosszútávon teljesen felszámolja az atomerőműveket. Tette ezt annak a CDU-nak a politikusaként, amely párt mindig is az atomenergia mellett tette le voksát. Merkel most az elmúlt években elkövetett egyik nagy politikai hibáját teheti jóvá, ha olyan jelölt mellé áll, aki széles támogatottságot élvez. A lehetséges államfőjelölteket felsoroló Spiegel.de azt írja: ha most Merkel jelölné Joachim Gauckot, az a kancellár politikai nagyságát bizonyítaná. Elképzelhető, hogy meg is teszi: Wulff lemondása után Merkel azt mondta, konszenzusos jelöltet szeretne.

  Meglátjuk. Egy viszont biztos: Németországban lemondott az államfő.