Rembrandt: A meditáló filozófus
Nem kedveli túlságosan a kormány a bölcsészeket. Gondolom, ez nem Hoffmann Rózsának köszönhető, hanem inkább a kormány erősebbik felének, hiszen Hoffmann maga is bölcsészkarról érkezett a kabinetbe. Sikerült jócskán csökkenteni a bölcsészképzés keretszámait. A kormánytól függetlenül is elég széles körben elterjedt vélekedés, hogy a bölcsészek csak nézik a köldöküket, söröznek, kávéznak, lopják a napot, és semmi hasznosat nem tanulnak, csak öncélú hülyeségeket, szellemi maszturbációt folytatnak. És egyetem után a munkanélküliek táborát szaporítják. Nem tanulnak és nem csinálnak semmi kézzelfoghatóan hasznosat. És ezen vélekedés elterjedtsége jóval túlmegy a szokásos bölcsész-informatikus/műegyetemista vitákon, amelyek identitásképző pontja a Galaxis útikalauz stopposoknak című korszakalkotó mű humoráról alkotott vélemény.
A bölcsészlét kilátásai a bölcsészkarokon is önirónia tárgyát képezik: bizonyos egyetemi lapok karikatúrát közölnek a gyrosos, esetleg szendvicsemberként kenyerét kereső egykori klasszika-filológia vagy épp ógörög szakosról. Aztán ott vannak a bölcsészkarokon belüli törésvonalak: a mezei töri, magyar, angol szakosok sokszor fura szemmel néznek a szerintük náluk sokkal elvontabb szabad bölcsészre (filozófusra, esztétára – nem tudom, a művészettörténet hogy került a szabad bölcsészetbe). Régen nem volt ez ennyire egyértelmű: amíg kötelező kétszakos képzés volt a bölcsészkarokon, addig simán előfordulhatott egy töri-filó párosítás is. A haszontalan bölcsész szinonimája a közbeszédben mégsem a filozófus, hanem a szociológus, illetve a kommunikáció szakos. Önérzetesebb bölcsész itt felszisszen: ez nem bölcsészet, ez társadalomtudomány. (A szerző itt jelenti be sokirányú elfogultságát egykori történelem-kommunikáció szakosként.) Többnyire azért okítanak filozófiából egy tisztességes bölcsészkaron, és vannak mindenki számára kötelező általános bölcsésztárgyak is.
Minden egyetemen, minden karon vannak gyengébb és erősebb szakok. A bölcsészkart nyilván nem olyan görcsös elvégezni, mint egy orvosit vagy egy építész szakot, hiszen azon, hogy utóbbi kettő bemagolta-e az embertant, illetve a statikát, közvetlenül emberéletek múlnak, szemben a középkori Magyarország birtokszerkezetének ismeretével vagy nem ismeretével. Azonban: aki látott már riadt szemű idegennyelvszakost, átnézte a régi magyar irodalom előadás olvasmánylistáját, belenézett egy arab vagy héber szakos jegyzeteibe, megpróbálta elolvasni Earl Babbie-től A társadalomtudományi kutatás módszertanát, vagy megpróbálta már abszolválni a Bizánci Birodalom röpke ezer éves történetét feldolgozó előadást, az talán tisztában van vele, hogy egyesnél jobb jegyet a bölcsészkaron sem azért adnak, mert a vizsgázó delikvens bármiről el tud csacsogni öt percet.
*
„Miért nem feküdtél rá a reáltárgyakra, és tanultál valamit, amiből meg lehet élni?” Nos, egyrészt ebből is meg lehet élni, másrészt ha valaki humános, akkor teperhet fizikából, úgyse lesz belőle nagy koponya. Határozottan nem igaz, hogy bárki bármiben jó lehet, csak tanulni kell. Kinek ehhez, kinek ahhoz van tehetsége. Ha vért izzadok a matek ketteshez, akkor nem a műegyetemen van a helyem. S ha egy mód van rá (nem mindig van), mégiscsak olyasmit dolgozna az ember, amit szeret is. Ha nem érdekel a gazdaság és a pénzügyek, magasabb fizetésért sincs kedvem banki alkalmazottként vagy könyvelőként leélni az életem.
Igazat kell adnunk Botos Máténak, a PPKE BTK dékánjának, amikor azt mondja: „Aki matekból gyenge, az úgysem fog informatikai képzésre jelentkezni. Hiába hozzuk létre a legjobb intézményeket és próbáljuk a legjobb módszerekkel vonzóvá tenni a természettudományos és mérnökképzéseket a diákok számára, akit a történelem vagy a nyelvek érdekelnek, az ilyen szakra fog menni”.
Az államnak ugyanakkor valóban nem feladata bárkinek finanszírozni az érdeklődésének megfelelő tanulmányokat, sőt, az ingyenes felsőoktatás sem magától értetődő dolog. Viszont ha a népszerű és modoros kifejezéssel élve tudásalapú társadalmat akarunk, akkor Magyarországon életveszélyes kizárólag fizetős felsőoktatásra átállni. Ha ugyanakkor nincs pénz, akkor nincs pénz, így az utólag fizetős konstrukció elfogadható lehet.
Botost tovább idézve: „az EU célkitűzése, hogy érjük el, hogy az érettségizettek körében 40 százalék legyen a diplomások aránya. Ezt nem lehet úgy megvalósítani, hogy a meglévő igényeket mesterségesen szűkítjük, ahol meg nincs igény, oda forrásokat csoportosítunk át, hogy oda vonzzuk az embereket. Ha az a cél, hogy minél több kiművelt emberfő legyen az országban, ennek a bölcsészet alapvetően eleget tud tenni”. Tegyük hozzá: már csak azért is, mivel a harmadik legnépszerűbb képzési terület a bölcsészet, ötvenezren tanulnak benne.
*
Az azonban finanszírozási modelltől függetlenül elmondható, hogy a bölcsészképzés nem haszontalan, és nem a felesleges tudással rendelkező munkanélküliek táborát gyarapítja. A HVG novemberi felsőoktatási melléklete érdekes adatokkal szolgál ezzel kapcsolatban: az Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft. 2009-2010-es felmérése szerint a diplomázás után átlagosan 3,89 hónappal már elhelyezkednek a bölcsészek, ami ugyan rosszabb valamivel az átlagnál (a teljes, összesített átlag 3,54 hónap), de ezzel egyáltalán nem tartoznak a legnehezebben elhelyezkedők közé.
Három évvel a lediplomázás után a bölcsészek 77 százaléka már alkalmazott, ami 3 százalékkal marad el a kutatási átlagtól, a vállalkozók aránya pedig átlag feletti, 4 százalék. Ugyancsak 4 százalék (ezzel átlagos) a felsővezetők aránya. Az önfoglalkoztatók és egyéni vállalkozók aránya viszont kétszeres a más képzési területeken végzettekéhez képest. Ez, gondolom, főleg a kényszervállalkozókat jelenti. A HVG-melléklet azt írja, hogy a bölcsészdiploma az egyik legjobban konvertálható diploma, és a munkanélküliségi adatok alapján viszonylag könnyen el lehet vele helyezkedni. Ez jól hangzik, viszont az önfoglalkoztatókkal együtt következtethetünk belőle az átlagnál magasabb arányú pályaelhagyásra: a bölcsészek az átlagnál nagyobb százaléka nem a szakmájában helyezkedik el (de elhelyezkedik).
A HVG azt írja, hogy a bölcsészdiplomák felvevőpiaca egyre nő, mivel egyre nagyobb a kreatív iparágak gazdasági súlya, amelyekben jó eséllyel alkalmaznak bölcsészeket. A munkaerő-piaci vélemények is nagy presztízst tulajdonítanak a bölcsészdiplomának, mivel az széles látókörű, jól konvertálható, sokfelé felhasználható tudást jelent; a bölcsészek pozitív tulajdonságaiként pedig a jó kommunikációs készséget, a megbízható idegennyelv-tudást emlegetik, a problémamegoldó képességüket pedig nem lineáris gondolkodásuk miatt a HVG szerint az egész munkaerőpiac sokra becsüli.
Akárhogyan, akármennyi bölcsészt képzünk, bölcsészképzésre szükség van. Lehet, hogy sokaknak feleslegesnek tűnik a filozófia, aki azonban aktívan részt vesz közéleti, politikai, világnézeti vitákban, előbb-utóbb kénytelen lesz valamennyire beásni magát a filozófiába. Nem mondhatjuk azt, hogy nincs szükség olyanokra, akik professzionális módon művelik tovább 2500 év gondolkodói hagyományát. Nem tehetjük meg, hogy a magyar tudósokkal büszkülünk, de egy jelentős tudományos területet feleslegesnek nyilvánítunk, mert nem termel. Ez echte materialista szemlélet volna. Művészettörténészek nélkül nem lennének nagyszerű, reprezentatív, sokakat vonzó kiállításaink a Szépművészetiben, a Ludwig Múzeumban és máshol se. Történészek nélkül nem lennénk tisztában a saját múltunkkal. Angol- és más idegennyelv-tanárok nélkül esélyünk nem lenne javítani pocsék idegennyelv-ismereti statisztikáinkon. Bölcsészek nélkül nem lennének magyarra fordított irodalmi művek, és rengeteg tudományos munka is elérhetetlen maradna. Pedig aztán ezen a téren bőven van még mit tenni. Ugyancsak megszenvednék a nemzetközi kapcsolatok, a diplomácia is, ha nem lennének szakértői egy-egy ország, nemzet kultúrájának. Bölcsészet és bölcsészek nélkül csak romlana az ország nemzetközi és tudományos presztízse, még inkább belemerülnénk az anyagi boldogulásnál tovább nem tekintő szemléletbe, oda lenne a szellemi igényesség, és belesüppednénk abba az elképzelésbe, hogy a lét határozza meg a tudatot.
