Valamikor a kétezres évek közepén bejártuk Hollandiát. Miután mindent megnéztünk, mit Amszterdam adhatott, friss levegőre vágytunk. Béreltünk egy pár bringát, és kitekertünk a városból. A város körüli hipermodern irodaházakon és az elkerülő autópályán túl mintha egy XVII. századi Ruysdael-festménybe érkeztünk volna. Kitárulkozott előttünk a holland táj, annak is a legautentikusabb szelete, a Waterland. A tükörsima síkságot csatornák szabdalták, közöttük a farmok is apró szigeteken álltak. A takaros házak között egyik szomszéd gyepje zöldebb volt, mint a másiké; függöny persze a jámbor holland szokás szerint nem volt az ablakokon; ahogy valószínűleg kulcs se az ajtók zárjában, de ezt nem próbáltuk ki. A szélmalmokkal és tehéncsordákkal tarkított sík fölött süvített a tengeri szél, a bringán állva mi magunk voltunk a vitorla, s ennek segítségével kényelmesen jutottunk el az IJsselmeer beltengeréig.

  Azon viszont már nem keltünk át, pedig akkor eljutottunk volna Giethoornba. A kelet-hollandiai falut 1230 körül alapították a mediterrán vidékekről érkezett menekültek, akiknek leszármazottai valószínűleg azóta élhetik békés életüket a kies környéken. Volt elég idejük arra, hogy a vizenyős területet terraformálják, és megteremtsék a maguk otthon-szigeteit. Giethoorn történetével egy magyar blogon találkoztam először, s talán senki nem veszi rossz néven, hogy amíg el nem jutunk oda, de mindahányan, egy pár neten talált fotó erejéig megosztjuk egymással a motorizációtól mentes, vízre épült falu látványát. Álmodjunk egyet addig, amíg az Alföld belvizes területei is így fognak kinézni. A világ örökké változik, de a Giethoorn nevű sarkába már ki lehetne tenni az Elkészült táblát.