„It’s the oldest question of all, George. Who can spy on the spies?” 
(John le Carré)

  Miután a hírszerzés főnöke, Kontrol csúnyán belebukott egy nagyszabású akcióba, nincs tovább maradása a Köröndnél. Kontrol azért küldte Budapestre egy emberét, hogy az beszervezzen egy kiugrani készülő magyar tábornokot, és megszerezzen tőle egy nevet. Mégpedig egy áruló nevét: Kontrol arra jutott, hogy az oroszoknak beépített embere van az MI6-nél, ráadásul a legmagasabb szinten. Az ügynököt azonban Budapesten lelövik, így Kontrolt és jobbkezét, George Smiley-t kényszernyugdíjazzák. Kontrol meghal, Smiley pedig, a titkosszolgálat szürke eminenciása, úgy tűnik, beletörődik a sorsába: nagyokat tempózva úszkál egy tóban, és tv-sorozatokat néz. Egy bújkáló ügynök telefonja után azonban Smiley-t visszahívják, hogy befejezze, amit főnöke elkezdett. Vagyis felfedje az áruló kilétét.

  A kémfilmek sikere a hidegháború leáldozásával is töretlen. A Bourne-trilógia, vagy a Bond-filmek azonban a műfaj akciódúsabb leágazásához tartoznak, így aki autós üldözést és pergő cselekményt, sármos főhőst és jó csajokat szeretne látni, inkább kerülje el a Suszter, szabó, baka, kémet. A John le Carré regényéből készült film nem csupán elveti a kémromantikát, így a tisztán jó és rossz karakterek összeütközését is, de sokszor kifejezetten cinikus, provokatív hangütésű. A korábban vígjátékokban utazó svéd rendező, Tomas Alfredson hűen ülteti át a regény atmoszféráját, így aki le Carré világát kedveli, a filmben sem fog csalódni. A séma persze régi és kipróbált, a detektívregényekből a „zárt szoba rejtélye” néven ismert: adott néhány szereplő, és az egyiküknek vaj van a fején.

  Smiley tehát titokban hozzálát, hogy felgöngyölítse az ügyet, megmentse a régi gárda becsületét, és összerakja a kirakós darabkáit, amibe Kontrol korábban belebukott. A vakondot volt kollégái között kell keresnie, akik távozása óta átvették az irányítást a Köröndön, a néző pedig együtt nyomozhat és gyanakodhat vele – egészen a leleplezésig. Gary Oldman filmbéli alakítása egy IKEA-formabútorra emlékeztet: csak a legszükségesebb vonásokkal él, hogy Smiley figurája még felismerhető, és élethű legyen. Oldman minimalista, viaszarcú mimikája és gesztusai azt eredményezik, hogy Smiley helyenként olyan, mintha Mme Tussaud panoptikumából kérték volna kölcsön. Neve ellenére alig néhányszor mosolyodik el a film alatt – már ha azt a néhány grimaszt egyáltalán mosolynak könyvelhetjük el. Az alakítás mégis hiteles, úgy passzol Smiley tömör, hallgatag és feszengő karakteréhez, mint az SZTK-szemüvege (kötelező hetvenes évekbeli kémviselet, lásd: Az Ipcress ügyirat), vagy a ballonkabátja. 

 A film nagyrészt brit szereplőgárdája egyébként is bivalyerős. John Hurt láncdohányos, reszelős hangú, megszállott Kontrolja, vagy a gyanús ügynököket alakító Colin Firth, David Dencik, Ciarán Hinds (a Róma sorozat Cézárja), Toby Jones épp olyan meggyőző, mint a mostanában Sherlock Holmes szerepében feszítő Benedict Cumberbatch, Smiley segédje. A könyv cseh szála a filmben Budapesten játszódik, a Párizsi udvarban forgatott jelenetből pedig egy ideig biztosan nem felejtjük el a zakós-garbós, zsíroskenyeret majszoló Mucsi Zoltánt, az izzadó pincért alakító Kálloy Molnár Pétert, vagy az oroszul üvöltöző, elmosódott körvonalú Csuja Imrét. Na meg később az egyszer „nodzson halas vodzsok”-kal elköszönő Colin Firth-t. 

  Mindezek egyébként csupán apró momentumok egy lassan kibomló, hömpölygő filmben, amely tompa színeivel találóan hívja életre a hetvenes évek megfáradt légkörét. Alfredson csupán díszletnek használja a helyszínt és az időt: Londonra inkább csak a viktoriánus téglaépületek emlékeztetnek, az időpontra pedig a korhű enteriőrök, és a füstös irodák. Alfredson precíz egyszerűségére jellemző, hogy képbe kerülő tárgyak megjelenítése is mindig finom és disztingvált, legyen szó egy bronz levélnehezékről, magyar szocialista poháralátétről, vagy egy szelet vajas pirítósról. 

  Smiley és a Körönd világa ennek ellenére hamisítatlanul hidegháborús: az amerikai és orosz fél közé szorult Nagy-Britannia atmoszférája borongós és fullasztó. A fejesek még nagyhatalmi játékosokként viselkednek, de az erő, és a hit már rég odavan. „The best lack all conviction, while the worst/ Are full of passionate intensity” – Yeats sorai találóan jellemzik a helyzetet. Az amerikaiakról a brit ügynökök becsmérlően nyilatkoznak, bár az ellenszenv (talán irigység?) oka homályban marad. Sokkal komolyabban veszik az ellenséget, jobban mondva ellenfelet, hiszen le Carré, és így Alfredson is a reálpolitika meglátásait követik, az idealizmusnak csekély teret hagynak. A főellenség, Karla, a szovjet mesterkém lángelme, akárcsak Moriarty professzor, vagy Dr. No, ám a vele való összecsapás inkább egy blöffökkel és ravasz húzásokkal teli sakkjátszmára hasonlít (nézzék csak a tapétát!), semmint a szabad Nyugat és a szolgasorba süllyesztett Kelet ideológia harcára. Ebben a se vége, se hossza partiban pedig senki sem fél beáldozni a figuráit.

  Emellett a film felvillantja – bár a könyvhöz képest sokkal indirektebb módon – a brit értelmiség világát is, akik a Fabiánus Társaságtól kezdve a Bloomsbury Csoporton át küszködtek a haza vagy haladás dilemmájával. Hajlamosak voltak az utóbbi mellett letenni a garast az előbbi rovására: a Cambridge-i Négyek néven elhíresült csoport tagjai például progresszív felindulásukban szovjet kémnek álltak. Le Carré, aki egyébként maga is felbukkan a film bulijelenetében, egyikükről, Kim Philbyről mintázta az áruló figuráját.

  Erős a gyanúnk, hogy a Richard Burton-féle A kém, aki bejött a hidegről után egy újabb klasszikust köszönthetünk a le Carré-adaptációk sorában. Érdemes azonban előbb a könyvvel kezdeni, ha van időnk. Hiába húztak ugyanis a történeten, a mozaikok összeillesztése nem könnyű feladat az egyszeri néző számára. Egy dolog viszont tuti: a hidegháborút tulajdonképpen a kémfilmek nyerték meg.