Ott fejeztük be az előbbiekben, hogy a múlt történései erős összefüggést mutatnak a jelen érdekeivel és viszonyaival. Az összekötő láncszem pedig a történelem felkentje: a történész. Ő az aki poros levéltárak homályában bolyongva keresi számunkra a tényeket, melyek megvilágítják az igazságot. (Hogy kinek a számára keres és mit, az még diskurzus tárgya lesz.) Miután mintegy átszűri magán a történelmet, a történész személyisége rendkívül fontos tényezővé válik – annak ellenére, hogy önképükben nagyon fontos elem az „elfogulatlanság” és a tények „tisztelete”.
Különös dolog az elfogulatlanság a történelem ügyében. Maga a témaválasztás is szubjektív jellegű, nem véletlenül választja ezt vagy azt a témát a történész. A hermeneutika nagyon helyesen azt állítja, hogy minden megértésünk előítéleteinken keresztül történik, így a történelem, a történelmi események megértése sincs másképpen. Az elfogulatlanság olyan mítosz, amely ahhoz kell, hogy a történettudományt objektívként lehessen beállítani. Ez az igény a 19. században fogalmazódott meg a természettudományok sikerei iránt érzett sárga irigység eredményeképpen. Ez volt az a kor, melyben minden bölcsészettudomány „empirikus” akart lenni: még a filozófia is hasonlítani akart az általa emancipált tapasztalati tudományokhoz.
A történész véleményét nagy mértékben befolyásolja személyisége, neveltetése, egzisztenciális helyzete – egyszóval mindaz, ami éppen hogy elfogulttá és nem elfogulatlanná tesz. A történész személyiségének, – hogy történetibbek legyünk – élettörténetének ismerete sokat elárul arról, hogy mit is várhatunk tőle a történelem tanulmányozása kapcsán, amint ez fordítva is igaz, a történész munkáiból következtethetünk személyiségére is.
Az állítás igazolására álljon itt egy hétköznapi történet a magyar történetírás félmúltjából. Adott egy hölgy, valamikor a '80-as években történelemkönyvet írt, melyet sokáig használtak a közoktatásban. A könyv hemzseg az osztályharctól, elnyomástól, gyarmati kizsákmányolástól, valamint páncélvonatok és a patkánylázadás (Tormay Cécile) vezetőinek képeitől. Jellemző, hogy a Tanácsköztársaság történetének leírásakor alapforrásnak számított számára Lenin üdvözlő távirata, amely 1967 és 1985 között folyamatosan őrizte kiemelt helyét a gimnáziumi tankönyvekben. A tankönyvet olvasva képet alkothatunk magunknak a szerzőről, mely kép nem túl hízelgő. Rövid kutakodás után a Facebookon rá is bukkanunk a tankönyv szerzőjére, aki természetesen most is történelmet tanít, profilján pedig ilyenek szerepelnek, mint kapcsolat.hu, MSZP, Baloldali.hu és így tovább. Látható tehát, hogy a könyvből hibátlanul következtethetünk a szerzőre – és ugyancsak hibátlanul a szerzőből a könyv tartalmára. Azt pedig már meg sem meri kérdezni az ember, hogy vajon ma hogyan tanítja a történelmet a nebulóknak.
A történelem oktatás – mint az új, szocialista ember kikovácsolásának eszköze – kiemelt helyet foglalt el a létező és emberarcú szocializmus oktatásában, hiszen az 1977-ben, Budapesten tartott „nemzetközi szakértői tanácsülés a marxista-leninista eszmék érvényesüléséről” a középiskolák esetében egyértelműen azon az állásponton volt, hogy a történelem az egyedüli tantárgy, amelyben a marxizmus „explicite” (sic) jelen van, és a tanulók a „kronologikus előrehaladás során a marxi-lenini eszméket – és azok osztályharcos gyakorlatát – tananyagszerűen is megismerik.” Továbbá: „A néptömegek alkotó, forradalmi tevékenységének sokszínű, igaz bemutatása nélkül nem lehet eleven történelemoktatás, igazi nevelés. A szocialista hazafiságra és az internacionalizmusra való nevelésben különös szerepet játszik a hibás és téves nézetek elleni harc.” E magvas megállapításoknak megfelelő oktatáshoz rendelkezésre állt a kiképzett tanszemélyzet (mert pedagógusokról nem beszélhetünk). A történelemtanításnak kettős szerepe volt. Egyrészt a szükségszerűség és kitűnőség látszatát kölcsönözni a folytatólagos hazaárulásnak, az orosz érdekek és elvárások tétovázás nélküli kiszolgálásának, másrészt kimosni az agyakból a kommunizmus valódi természetének véres emlékeit.
A marxista brosúrákon és foximaxin edzett, nagyrészt a társadalom mélyéről érkező, a janicsárképzőket elvégző történelemtanárok többsége igaz hittel hamisította a történelmet, hiszen maga sem tudott többet róla. A marxizmus – mint prima facie történeti, mi több dialektikus és materialista gondolkodás – igényt tartott a történelem egészének magyarázatára, az ősközösségtől (ha volt olyan) a holdra szállásig. Lényege – mint minden üdvtannak – a finitizmus és a célhoz vezető út haladásként vagy fejlődésként való felfogása, és ezt valakinek el kellett mondania a történelemórákon is. Bele a kíváncsi, ártatlan arcokba, hogy megtanulják és ők is így meséljék tovább, kételyek nélkül, hiszen ez a „tudomány”, a „szakma” véleménye.
Az az elképzelés, hogy a történelemben felismerhető valamiféle haladás vagy fejlődés, azt a képzetet vonja maga után, hogy ami régebbi, az egyben rosszabb is, hiszen „fejletlenebb”. Az elmúlt korok rosszabbak, fejletlenebbek voltak, míg a mai pedig jobb és fejlettebb. Az a gondolat, hogy a későbbi fejlettebb és jobb, persze ellentmondásokat hordoz magában, hiszen kinek van például kedve egy fejlettebb háborúban részt venni? Avagy ott van mindjárt a művészet esete, hiszen Raffaello korántsem biztos, hogy rosszabb, mint Tyereskova, pedig jóval régebbi. Az elmúlt korok erkölcsei is „rosszabbak”, mint napjaink erkölcstelensége, hiszen azok is egy „fejletlenebb” társadalom termékei, ennél fogva a jelen furcsánál furcsább jelenségei igazolást nyerhetnek, mint újabb, tehát jobb dolgok. A múlt elítélése a tradíciók elvetését, a szokások, hitek megbélyegzését is jelentette, a régi avítt, elnyűtt, ócska, a cúgos-cipőtől a világnézetig. Fejletlenebbek a régi emberek is, elmaradottak apáink, nagyapáink, és véleményük is az – nem is törődünk vele. Nagy szerepe volt ennek a felfogásnak abban, hogy szemétre került a „régi” erkölcs, és mivel szocialista internacionalizmus valahogy nem jött be, nem maradt helyette semmi.
A fentieket figyelembe véve mi sem természetesebb, minthogy gyanakodva tekintsünk a történész szakmára, hiszen – bár húsz év telt el – nagyrészt ma is azok értelmezik a történelmet, akik azelőtt is. Ma már ugyan tartózkodnak a nyilvánvaló történelemhamisítástól, de vadul harcolnak az eszme-barikádokon, például a magyar progresszió védelmében, amely tudvalévőleg Táncsics Mihálytól Gyurcsány Ferencig húzott töretlen ívet a magyar égbolton. Az sem mindegy, hogy kinek írják ezt történelmet: vannak családok, ahol az ország vezetése a családtörténet része, genealógia; míg másoknál az országvezetés puszta ténye se tartozik, tartozott az ismert dolgok közé, és nyilvánvaló, hogy történelmet csak az utóbbiak számára lehet hamisítani. Mindenképpen meghökkentő azonban az a gondolat, hogy félmúltunk magyarázatát, mely mélyen meghatározza mai életünket, egyszerűen csak rájuk bízzuk.
Meg lehet persze érteni a történelmet, pontosan annyira, amennyire önmagunkat megértjük; és ahogyan sohasem lehetünk teljesen transzparensek önmagunk számára, úgy sohasem értjük meg teljesen a régi döntéseket és eszméket. Az önismeret egyik fontos ösvénye azonban mindenképpen a történelmen keresztül vezet. Nem hiszem, hogy erre az útra olyanokat kéne megkérni kalauznak, akiket már oly sokszor hazugságon értünk.