Szerződéskötésre kötelezné Hoffmann Rózsa a részben vagy egészben az állam által finanszírozott képzésre felvételt nyert hallgatókat. A felsőoktatásban ingyenesen tanuló diákok az aláírással abba egyeznének bele, hogy tanulmányaik befejezte után húsz éven belül hat, tíz vagy tizenkét évet, vagyis az egyetemen, főiskolán eltöltött idejük dupláját magyarországi munkával töltenék. Mindehhez társul, hogy a kormány radikálisan csökkentette a támogatottak létszámát, elsősorban a jogi, gazdasági, valamint a bölcsész szakokon. Aki a szerződésben foglaltaknak nem tesz eleget, annak egy korábbi bejelentés szerint a képzés költségének a jegybanki alapkamat három százalékával növelt összegét kell majd törlesztenie. A munkavégzés helyét az állam évente ellenőrizné.

  A költségcsökkentő szándékú intézkedések középtávon hasznot és veszteséget egyaránt hozhatnak. A belföldi munkavégzés és adófizetés elvárása az ország által finanszírozott tanulmányok országon belüli megtérülése miatt jogos igény, de a kívánt folyamokkal ellentétes hatást is elérhet. Eleve azt a feltételezést erősíti, hogy a magyarországi munkavállalók jelenleg többnyire nehéz helyzete a jövőben sem fog javulni, vagyis a később végző hallgatók is külföldi munkát szeretnének majd. Hoffmann maga is ismerhetné a nevelés egyik alapelvét: a jutalmazás többet ér a tiltásnál. Az itt végzettek munkához jutásának segítése hasznosabb lehetne egy, a nehéz helyzetben lévő országhoz kötött jövő elrettentő képétől.

  Aki eleve külföldre vágyik, az persze elkerülheti az egész procedúrát: az Unió adta lehetőség, a külföldi egyetemek viszonylag alacsony szintű bejutási feltételei szinte magukba szippantják majd a kifelé tartó fiatalokat. És akik kifelé tartanak, azok ideális esetben az ország leendő, széles látókörú elitjét is alkothatnák. Így viszont nem utolsó szempont, hogy a tanulmányaikat külföldön végzők jóval nagyobb eséllyel ott is maradnak majd, ha munkavállalásra kerül a sor. Ezzel persze itthon helyeket szabadítanak fel hazájuk iránt nagyobb elkötelezettséggel rendelkező társaik számára, de szellemi tőkéjüket, pénzüket sem itt kamatoztatják majd, adójukat nem itt fizetik, keresetüket sem itt költik.

  Kérdéseket is felvet az oktatási államtitkár bejelentése: mi lesz azokkal, akik jó tanulmányi eredményeik miatt az önköltséges képzésről az államilag finanszírozottra kerülnek át, esetleg fordítva, elégtelen vizsgaeredményeik nyomán egy idő után lecsúsznak a támogatásról? (Bár ez az átjárhatóság eddig is döcögősen, keveseket érintve működött, a probléma fennáll.) Hogy reagál majd az Unió egy, a munkaerő szabad áramlását korlátozó szerződésre? Mi lesz azokkal, akik itthon nem jutnak álláshoz?

  Hogyan tesznek majd különbséget az eltérő képzések különböző költségeiben és az azért végzendő hazai munkaidő hosszában? Vagyis majdnem ugyanannyi (12, illetve 10) évet kell majd itthon dolgoznia az egykor ösztöndíjas orvosnak, mint a szintén támogatott bölcsésznek, annak ellenére, hogy kettejük tandíja között óriási a különbség? Az osztatlan orvos- és fogorvosképzés jelenleg 1 millió 900 ezer és 2 millió 700 ezer forint között mozog éves szinten. Két félév egy bölcsészképzésen 230-400 ezer forint. Kérdés kérdést szül: milyen mértékben befolyásolja majd a tandíj nagysága a pályát választókat?

  Összességében az intézkedés a szorgalmas és okos, ám hátrányos anyagi helyzetben lévőket sújtja leginkább. Ők azok, akik sem a költségtérítést, sem a külföldi tanulmányokat nem engedhetik meg maguknak, így aztán érettségi után vagy rögtön munkát vállalnak majd (esetleg külföldön), vagy vállalják a kényszerű elkötelezettséget az állam felé. A kormány pedig mintha a cérna végét a gombolyag közepében keresné ahelyett, hogy a lelógó szálat fogná meg: a munkaadók helyzetének javítása nélkül a munkaerőt szorongatja.