Meg kell mutassam az embereknek, hogy nem a vagyon teszi az urat,
hanem az erkölcs. És hogy nem a rendszerek a fontosak az emberiség
életében, hanem a hűség, a tisztesség és a jóakarat.
(Wass Albert: Elvész a nyom)

  Furcsa szavak jutnak néha az ember eszébe, olyanok, melyeket már jószerével el is felejtettünk, vagy egyáltalán nem az eredeti értelmükben használjuk őket. Ilyen szó például a hűség. Kétség nem fér hozzá, hogy a hűség valamikor – boldogabb korokban – az emberi kapcsolatok szervezője volt. A hűség fogalma, a vele szorosan összefüggő becsülettel és bizalommal együtt mára teljesen üressé vált, csak olyan szánalmas szóösszetételekben maradt használatban, mint a fogyasztói bizalom meg a márkahűség. A hűség: lemondás, lemondás pillanatnyi érdekeinkről, megfontolásainkról – bármilyen vonzóak legyenek is azok – egy korábbi döntésünk és adott szavunk nevében. Persze, tudjuk, a hűség irracionális, nincs, vagy csak kevéssé van az értelem hatálya alatt, érzelemként gondoljuk el és éljük át, pontosan ezért hal ki racionalista korunkban. A hűség az valami régimódi dolog.

  Az, hogy valamit vagy valakit értelmünk ítélőszéke elé állítunk (Nietzsche nyomán meg kell vallanunk, hogy ezen az ítélőszéken az értelem egy személyben az ügyész és a bíró is), hogy eldöntsük: követésre érdemes-e és ha ezen ítélet kedvező, követi fogjuk; az nem a hűség. Hiszen értelmünk ítélőszéke igencsak ingatag valami. Új tapasztalatok és tudások nap mint nap írják át mindazt, amit a hétköznapokban igaznak, helyesnek hiszünk, így azután a ma követni gondoltat holnap inkább hibának, elvetendőnek látjuk, az, amit hűségnek neveztünk, nem viseli el ezt. A mai kétely tort ül a tegnapi hitünk teteme felett, mi pedig sodródunk, forgunk mint őszi avar a szélben és – mivel az istenek először az eszét veszik el annak, akit el akarnak veszejteni – úgy éljük ezt meg, mint a sas röptét.

  A hűség azonban az önmagunkba vetett hitünk próbája is. Megmutatja, mennyire bízunk saját, korábbi döntésünkben – egyáltalán bármely elhatározásunkban – mellyel kiválasztottuk azt, akihez/amihez hűek akarunk maradni. Mit gondoljunk saját ítélőképességünk felől, ha hamar megrendülünk, bizonytalanná válunk, ha forogni kezdünk, mikor kialudni látszanak az irányfények.

  Oly mértékig elveszítettük mindennapi becsületünket, hogy már fel sem tűnik, ha másnak megmaradt. Barátaink sincsenek már, akik figyelmeztetnének, hiszen a hűség és a barátság szorosan összefüggenek, olyannyira, hogy nem is igen létezhetnek egymás nélkül; nem barát az, aki nem hűséges, és akihez én nem vagyok hű. A barátság amúgy is szintúgy idejétmúlt dolog, hiszen ha a barátság például akadályozza a tamagocsigyártást, akkor jaj neki – mármint a barátságnak. A hűség másik társ-fogalma az ugyancsak reménytelenül régimódi bizalom. A hűség nincs meg bizalom nélkül. A bizalom végképp nehezen értelmezhető, hiszen ellentmond Descartes programjának, a kételkedés mindenek felett való kényszerének. A bizalom maga a kételynélküliség.

  Mostanában, mikor a mindennapokat egyfajta primitív, alávaló machiavellizmus hatja át, és ennek nem sokkal kifinomultabb változata irányítja a nemzetek sorsát, különösen balga viselkedésnek tűnik a hűség. Úgy alakult, hogy mifelénk vulgár-marxizmusból, kritikátlan szcientista dogmákból és a pesti humor jópofáskodó cinizmusából barkácsolt világnézet lett az uralkodó. E szemléletmód örökölte a marxi megvetést a felépítménnyel szemben, és minden cselekvés okának a nyers hatalomvágyat, a harácsoló önérdeket tette meg, elegyítve ezt a hatalomra került cselédek és disznópásztorok zsigeri gyűlöletével a náluk nemesebb és nagyobb dolgok – röviden: minden – iránt. A demokrácia lefelé nivelláló egalitarianizmus ebben a megközelítésben (egyek vagyunk a sárban), szervező elve pedig a „nekem rossz, tehát másnak se legyen jó”. A világ leírására használt egyetlen nyelv a közgazdaságé, ami mindközönségesen azt jelenti, hogy a legnagyobb profit a legfőbb jó egyben, továbbá a legszebb és legigazabb is. Az így konstruált világban nincs helye a hűségnek és a bizalomnak, az egyetlen kívánatos emberi kapcsolat az azonnali készpénzfizetés. Tudhatjuk azonban azt is, hogy az efféle terminológia nem leírja, hanem konstituálja a világot, és ocsmány szavakkal csak ocsmány világot lehet megmutatni.

  Az ún. bal- és jobboldal egyaránt osztozik ebben a világlátásban, a hűség és a bizalom irracionalizmusként elutasíttatik, és különben sem lehet viccesen írni róluk. Ámuló tekintetünk előtt a történelem ítélkezik mindenek felett, és oszt bennünket sikeresekre és sikertelenekre. A sikertelenség rosszabb, mint a pestis: menekülünk előle, megtagadva szülőt, barátot, tanítót, családot. A kanti paradoxon ez persze, miszerint néha-néha tehetünk rosszat is, azonban nem gondolhatjuk, hogy mindig azt kéne tennünk. Néha nélkülözhetjük a bizalmat és a hűséget, azonban ha soha sincsenek jelen, nem létezik társadalom többé. Az efféle igazi következetes racionalitás az embert embernek farkasává teszi, csapdát sejtő gyanakvással kerülgetjük egymást és megrettenünk, ha nem látjuk, mi van a másik kezében. Így nem lehet élni.