„Így hát Amerikában, midőn alkonyatkor az omladozó, régi mólóról figyelem a végtelennek tűnő égboltot New Jersey felett, a magamba szívom a föld illatát, a földét, mely egy darabban terpeszkedik innen a Nyugati Partig, behálózva utakkal, azokon pedig emberekkel, akik a végtelen és mérhetetlen földről álmodoznak, s Iowában – tudom – sírnak már a gyerekek, mert ott senki sem törődik velük – ma éjjel kihunynak a csillagok, hát nem tudod, mily kétbalkezes mackó az Isten, bizonyára lehanyatlik már az esthajnalcsillag is, halvány, szikrázó fényét hullatja a prérire, a mindez nem sokkal a teljes és tökéletes éjszaka beállta előtt, amely áldást hoz a földre, sötét fátylába burkolja a folyókat, betakarja a hegycsúcsokat, bebugyolálja az utolsó partot is, és senki, de senki nem tudja, hogy mind magányosabb, öregebb, nyomorultabb lesz – ilyenkor – Dean Moriartyra gondolok, sőt még az öreg Dean Moriarty is eszembe jut, az atya, akit nem találtunk meg soha – ilyenkor Dean Moriartyra gondolok.”
Sok évvel ezelőtt fejeztünk be ezzel a regényrészlettel egy hajnalba nyúló, pincében töltött éjszakát, amikor egy rozzant kanapé körül borral, sörrel, rövidekkel és vécé gyanánt egy vödörrel felszerelkezve „szerzői estet” rendeztünk. Mindenki hozott saját és kedvenc szövegeket, hozzájuk válogatott zenéket, és mindezt ivászat közben egy 90 perces kazettára rögzítettük, melynek személyre szóló másolatát azóta is ereklyeként őrizzük mindannyian. Másnak a lázas ötvenes éveket jelenti Jack Kerouac Útonja, nekünk a 2000-es éveket, amikor találkoztunk vele és rácsodálkoztunk és elkapott minket a lendülete, suhanása – és amit azóta is csodálunk, hiába tudjuk, amit megénekelt leáldozó éveiben a sokszor átalakult P.Mobil és Rudán Joe, hogy „a 66-os út nem vezet sehova”.
A legtöbben az egyébiránt Shakespeare-hez szokott Bartos Tibor fordításában ismerik a művet, aki egy kicsit túlstilizálta azt, nekem viszont a Déry György-fordította, 1970-es Kriterion-kiadás díszeleg a polcomon. Díszeleg... a cellux tartja össze a borítóját. Most azonban az Európa kiadta az Úton eredeti változatát, amelyet anno, 1951-ben elkaszált a cenzúra és a perektől való félelem. A művet igyekeztek a leginkább tekercsre, szövegfolyamra emlékeztető formában kiadni, így rendszámtáblaszerű, dombornyomott borítója lett, és az oldalszámok csak a belső margón jelennek meg. Az új Úton-kiadást pénteken mutatták be a Nyugati téri Alexandrában, M. Nagy Miklós fordító és Hobo részvételével.
Azon gondolkodtam, amikor oda tartottam, hogy akkor dobjam-e ki az Úton-kötetemet, mert szart se ér az egész. Az Alexandra tetejében lezajlott beszélgetés eleinte nem segített, az ugyanis a demitizálás jegyében folyt. Az Alan Ginsberg által terjesztett legenda ugyanis úgy szólt, hogy Kerouac három hét alatt, végig benzedrin hatása alatt írta meg az Útont, egy tekercsre, spontán, központozás nélkül, tök extázisban. Csak aztán ettől megijedt a kiadó, és jól megszerkesztették, hogy az 1951-ben írt mű végül 1956-ban lásson napvilágot.
Lószart, mama, mondhatnánk Ginsbergnek: mint az alapos demitizálás során megtudtuk, a három hét alatt Kerouac saját bevallása szerint csak kávéval tömte magát, a műben központozás is volt, még ha nem is annyi, mint amennyit utána beletettek, ráadásul – éljen a spontaneitás – már meglévő jegyzetek alapján szerkesztette össze és írta tovább a művet az ihletett író. Úgy szerkesztette, hogy minél spontánabb legyen. Ezt fejtsék meg az esztéták! Emellett nem tekercsre készült a könyv, mivel azt nehéz lett volna befűzni az írógépbe, hanem (bár ezt eddig is tudtuk) utólag ragasztotta össze Kerouac a lapokat. A szöveg megszerkesztéséről sokáig alkudozott a kiadóval – pontosabban eredetileg nem akart alkudozni, mivel a szöveget állítása szerint a Szentlélek diktálta – és ugye, kinek van mersze cenzúrázni egy Bibliát? Aztán az évek múltán beérett a korhangulat, szegény Kerouac tűkön ült, hogy mosmá' aztán ki kéne adni a sugalmazott alkotást, különben elszáll felette az idő, így 1956-ban végül a szabadság hazájában született, spontán szabadságról és a szabad létezés eksztatikus öröméről szóló mű akármilyen szerkesztői megváltoztatásába belement Kerouac, azon az alapon, hogy csináljatok vele amit akartok, csak adjátok mán ki! Nesze neked, Szentlélek.
Ginsberg azóta azt mondogatta, hogy majd egyszer megjelenik az eredeti mű is, de csak ha majd mindenki meghalt. Ezek szerint legkésőbb 2007-re minden szereplő az út végére ért és szemtől szemben találkozott a sugalmazó Szentlélekkel, mivel ekkor jelent meg az Egyesült Államokban az ős-Úton, egyenesen a New Yorkban őrzött tekercsről (néha kiállítják, drága darab).
A magyar fordítás nehézségekkel küzdött, vissza kellett adni a spontaneitást, a lüktetést, viszont mégsem lehet az ötvenes évek amerikai szlengjét a 2010-es évek magyar szlengjével visszaadni – csakhogy az ötvenes évek magyar szlengjével sem igazán. Nem is beszélve arról, hogy mifelénk nem volt dobozos sör (Bartosnál konzervdoboz), meg hamburger (Bartos ráadásul büszke volt rá, hogy a szendvics szót sosem írta le, helyette valami olyan förmedvényt talált ki, amit meg sem jegyeztem). Emellett a szövegben jelentős szerepet játszanak az olyan szavak, mint a dig, a beat, az it, stb., amelyeket nem lehet mindig ugyanúgy fordítani, pedig jó lenne. Hobo mindenesetre megdicsérte a fordítót, hogy alt-szaxofonosnak magyarította a homoszexuális Ginsberget (mivelhogy most az eredeti nevekkel tűnnek fel a szereplők, így pl. Dean Moriartyból Neal Cassady lesz), mire kiderült, hogy ez speciel nem az ő leleménye, hanem Kerouac-é.
Meg amúgy is, a magyar szöveg visszavág, csak egyszer próbáljon meg egy amcsi magyar szakos irodalmár lefordítani valamit angolra magyarról, például a Kő hull apadó kútba-t. Az egész Úton kapcsán felmerülhet az a dilemma is, hogy ha a Szentlélek diktálta (nem pedig sugallta, mint a Bibliát), mint Allah a Koránt, akkor egyáltalán le szabad-e fordítani más nyelvekre a szent angolról? Nem lehet, hogy a sok nehézség a Lélek figyelmeztetése?
Hogy az új fordítás hogy végződik, azt nem másolom ide, olvassa el mindenki, akit érdekel. Annyit elárulunk még, hogy Hobo Bob Dylan-esttel készül, így az Úton olvasása közben is Dylant fog háttérzenének hallgatni (én inkább mondjuk Tom Waitset és Nuggets-válogatásokat).
Ja, még valami. Kerouac ki nem álhatta, ha a Beat Királyának nevezték, számára más volt a beatnemzedék. Utálta a hippiket, és támogatta a vietnami háborút. Ez a beatnemzedék nem az a beatnemzedék. Persze 2011-ben ez már annyira nem fontos. A legtöbben valószínűleg úgyis a rövidebb utat választják majd, ami egyenletesebb, és nem kanyarog annyit, nyugisabb és rövidebb jó 30 százalékkal. Az Európa most ki fogja adni a Bartos-féle, kanonizálódott változatot is. Hogy rácsesztünk, hogy a kánon a cenzúrázott Szentlélek lett! A hosszabbik út, a Szentlélek cenzúrázatlan diktálmánya megmarad csemegének.