„Olvastam a Népszabadságban az interjút Karsay Dorottyával és Polgár Dórával, és le vagyok döbbenve, hogy egy huszonéves lány olyan szavakat használ, mint aktivista és mozgalom. Dorottya, bár egyértelműen jó szándékú, elég felszínesen gondolkodik. De húszévesen én is ilyen voltam! Polgár Dóra pedig – nekem úgy tűnik – inkább a karrierjét építi azzal, hogy politikailag elköteleződik. Nagy esély van rá, hogy bedarálja őket a mozgalom” – mondja Kóczián Mária, a portál egyik szerkesztője. Konkoly Edit főszerkesztő hozzáteszi: amikor ők fiatalok voltak, volt Dialógus békecsoport; Kontroll Csoportot és Cseh Tamást hallgattak, az ellenkultúra számára pedig egyértelmű volt az ellenség, a diktatúra. Kölnei Lívia, a harmadik talitás megjegyzi: a mostani nemtetszikarendszeresek is így állnak hozzá a jelenlegi hatalomhoz, csakhogy egy demokráciában.

 

  Az életet másnak adni – botrány? – szól a Talita egyik cikkének a címe. Emlékezetes volt, amikor az Európai Unió felszólította Magyarországot egy uniós finanszírozású örökbefogadási kampány leállítására, az erről szóló plakátokat be kellett gyűjteni a közterekről. A Talita szerzői annyira felháborodtak, hogy indítottak egy sorozatot, amiben olyanok számolnak be tapasztalataikról, akik gyerekeket fogadtak örökbe. Úgy vélik: mégiscsak abszurd, hogy megölni nem botrány a magzatot, örökbe adni a megszületett gyermeket viszont igen!

 

 

  „A hatvanas években azt hitték, mekkora felszabadulást jelent az abortusz liberalizálása és az antibébi-tabletta, ami kiiktatja Isten teremtő erejét a szeretkezésből. Valójában mindez azt eredményezte, hogy megszűnt a férfi és nő közti felelősségvállalás” – fűzi hozzá Edit, aki szerint ugyanakkor teljesen irreális az az elképzelés, amit sok keleti vallás, például a krisnások is magukénak tartanak (és valamikor a kereszténység is hajlott az elfogadására), hogy a szeretkezésnek csak a gyermeknemzés legyen a célja. A kereszténység ma szerencsére kiáll amellett, hogy a szeretkezés a férfi-női kapcsolat egyik összetartó pillére, ami a házasságban teljes önátadásban történhet.

 

 

  A Talita piaci űrt tölt be, mivel eddig nem volt a világhálón keresztény női fórum. Többen mondták, hogy mennyire tetszik nekik, hogy így is lehet gondolkodni a kereszténységről, és ennyire hétköznapi dolgokban is meg lehet élni – mondja Lívia, aki egyébként művészettörténész. Edit hozzáteszi: amit Jézus gondol az emberről, az áll legközelebb az ember lelkéhez. Az ezoterikus és divatlapok a külvilágnak való megfelelési kényszert sugározzák. „Mi szeretnénk bemutatni, hogy van más választás is.”

 

  Eleinte a Corvin mozi emeleti részén ültek össze azok, akik szívesen részt vettek volna egy női portál elindításában, „mint az első keresztények a katakombákban”. A névről szóló vita folyamán azonban sokan lemorzsolódtak. A névről szóló vita folyamán azonban sokan lemorzsolódtak. Ekkor tisztázódott ugyanis mindenki számára: keresztény portált indítanak, ráadásul tőke nélkül, azaz lelkesedésből fogják csinálni.

 

  „Női nevet akartunk, ami beszélő név, és Krisztusra utal” – foglalja össze Lívia. Jézus a 12 éves kislány feltámasztásakor mondja, hogy „talita kum”, azaz „kislány, kelj föl”, emellett a Talita egy közel-keleti női név is. Felmerült az „Oldalborda” elnevezés is, de mint kiderült, az egy alföldi hentesüzlet domainneve, ráadásul nem is hangzik igazán jól.

 

  A szerkesztők nem ebből élnek: „ez egy szerelem, kell hozzá küldetéstudat, ez egy ügy” – fogalmaz Lívia. Jelenleg Lívia, Edit és Mari alkotja a Talita csapatát. A jezsuitáknak köszönhetően a pesti Párbeszéd Házában van egy kis szerkesztői kuckójuk, ahol időnként találkoznak, de egyébként e-mailen, telefonon tartják a kapcsolatot. Ugyanakkor Mari rámutat, az ilyen jellegű munkának kell, hogy legyen valós közösségi háttere is.

 

  „Editben és bennem erős a feminista beütés” – mondja Mari, aki húsz évig tanított magyart és történelmet, most viszont „kivételezett helyzetben van”, a család mellett tud időt szakítani az önkéntes munkára is. „Sok mindenen túl vagyunk, több gyereket nevelünk, mindegyikünknek van lánya is, van hivatásunk. Ma a feminizmusról elsősorban a radikális, a nemi szerepeket tisztán társadalmi konstrukciónak tartó, uniformizáló irányzatok jutnak az emberek eszébe. Ez lényegében a női mivolt megtagadása” – szögezi le Lívia. A Talita Slachta Margitot tartja a keresztény feminizmus hiteles képviselőjének: a Szociális Missziótársulat általa szerkesztett lapja, a Keresztény Nő, később Magyar Nő alcíme szerint „A keresztény feminizmus lapja” volt. 

 

  De akkor mit jelent itt a feminizmus? „A kereszténység segítségével tudtam igazán igent mondani a nőiségemre” – mondja Mari. Edit számára a nőiség azt is jelenti: „méltósággal odaállni valaki mellé, és így támogatni”. Líviában bevallása szerint „nem olyan erős a feminista vonal”, a normális férfi-női kapcsolat pedig „egymás mellettiség és kölcsönösség, amiben egyformán fontos a szeretet és a tisztelet”. Hozzáteszi: az egymás kölcsönös kibontakoztatásának igénye nem csak a házasságra, hanem például a közéletre és az élet minden területére is igaz kellene, hogy legyen.

 

 

  Fel-felbukkanó vélemény, hogy a kereszténység nőellenes, mivel a nőnek csak alárendelt szerepet szán, a konyhában. „Ma ilyet állítani hülyeség” – fogalmaz velősen Lívia. Szerinte aki ismeri az egyház ide vonatkozó megnyilatkozásait, az ilyet nem mond. Ami pedig nyolcszáz, ötszáz vagy száz évvel ezelőtt volt, azt nem lehet csak az egyházon számon kérni. Ez hasonlít ahhoz, ahogy például a halálbüntetéshez való hozzáállás változott: a társadalom is fejlődik és az egyház is. Egyre jobban megélik, hogy a teremtéstörténetben mindkét nem egymás képmását hordozza. Ahogy a keresztény párok megélik a házasságukat, abban benne van az egyenrangúság és a kölcsönös tisztelet.

 

  Lívia úgy látja: ez ügyben minden rendben van az egyházban, a katolikus nők között van főállású anya, orvos, mérnök; re,ngeteg női szerep van, annyira, hogy nem is érti, mi a probléma. Az egyetlen elvárás, hogy „vigyázzunk a családra”. De ez ugyanúgy vonatkozik a férfiakra is, „egy apának sem szabad szétdolgoznia magát, mert akkor nem apa”. A lényeg Mari szerint, hogy lehessen őszintén, a belső indíttatást követve választani: munka, család vagy mind a kettő. Nem a kereszténység, sokkal inkább a munkaerőpiac az, ami korlátozza ez ügyben a nőket. Lívia még megjegyzi, hogy a cölibátus miatt azért időnként tapasztalható a papok részéről távolságtartás a nők irányában, és időnként kérdéses, mennyire válhatnak egyházi ügyek szószólóivá, de a Jóhír terjesztése annyi feladatot ad, hogy mindenki megtalálhatja a maga tennivalóját.

 

 

  „Annyi romokban lévő házasságot és megrekedt kapcsolatot ismerek a mai szerepválság miatt, hogy azt kell, mondjam: szükség van a hagyományos szerepekre” – szögezi le Mari. Lívia rámutat: ezek a lelki és testi adottságainkból következnek. A három éve megtért Edit például nem szívesen vág fát, ha egy mód van rá, ezt nagyon szívesen a férfiakra hagyja. „Amikor szétesett a családom, rádöbbentem, hogy mindent elvesztettem. Rájöttem, hogy a lelkem mélyén igenis arra vágyom, hogy teljes családban éljek, mert ez felel meg leginkább az ember természetének, így az enyémnek is. Arra vágyom, hogy meleg ételt tegyek az asztalra, rendben legyen az otthonom, szeressem a gyerekeinket és a férjemet, és ők is szeressenek engem.”

 

  Mária szerint a romantika rabságában élnek az emberek, a boldogságot, az élvezetet hajtják, a nagy érzelmeket, a nagy szerelmeket. „Húszévesen ez rendben is van, de negyven- és ötvenévesen! Nem lehet tízévente mindent újrakezdeni! Számomra az a boldogság, hogy kölcsönös szeretetkapcsolatban élek a férjemmel, nem akarjuk a másikat legyőzni, egymást szolgáljuk.” Ez a törekvés az, ami az emancipációs és feminista mozgalmaktól megkülönbözteti őket.

 

 

  Edit nagyon szereti a csodákat, kicsit misztikusabb, míg Mari és Lívia földhöz ragadtabbak: „mi inkább a másik emberrel való találkozásban érezzük a csodát”. Edit viszont Medjugorjéban úgy érezte, hogy a kis boszniai falu „köldökzsinór Isten és az emberek között”. Mari inkább a közéletre ugrik, Líviát a kultúra, például a jelképek és a liturgia érdekli jobban. Editet foglalkoztatja az ökológia. Politizálni viszont nem akarnak, azonban leszögezik, alapállásuk konzervatív. „Ha bármelyikünk abbahagyná a Talitát, eltűnne egy a három alapszínből.” Ugyanakkor mások is írnak a magazinnak, van például három blog és több alkalmi szerző. 

 

  Mivel fontosnak tartják a csendet, a Talita lassú portál, naponta csak egyszer frissül, hogy legyen idő elmélkedni. „Nehogy valaki a fél napját a Talita előtt töltse!” – óv mindenkit Lívia. Nyugalmat szeretnének sugározni, nem akarják, hogy záporozzanak az infók. Reklámra nincs is miből költeni, így aztán gerillamarketinggel terjeszkednek.

 

  Az egyik legnépszerűbb cikk a paleolit étrendről szólt, viszont a legnagyobb érdeklődést a közéletet amúgy is foglalkoztató kérdésekről szóló írások keltik fel, a keresztény belügyek kevésbé. Nem meglepő módon ugyancsak nagy visszhangra talált a jegyespárokról, illetve az első szerelemről szóló sorozat is; hasonlóan a sokat vitatott homeopátia mellett kiálló cikkekhez.

 

  A szerzők szeretnék személyes találkozások tükrében bemutatni a lelkiségi mozgalmakat is, valamint terveznek egy Vallástól sújtva című sorozatot, ahol olyanok szólalnának meg, akik valamilyen rossz élmény miatt otthagyták az egyházat, vagy elhagyták hitüket is. Havonta egyszer közönségtalálkozót szerveznek, az első a magányról szólt. Terveznek társkereső rovatot is.

 

  Edit rámutat: mindenki vágyik az elismerésre, amit valószínűleg egyfajta önbizalomhiány is táplál. Az igazi keresztény magatartás az, amikor ezt le tudjuk tenni, és Jézusért tudunk dolgozni, de ez mindennapi küzdelem. Jézus nagyszerű filozófus is, aki az egymásra figyelés, az irgalom, és a szeretet nagy tudója. „Az ő gondolatai, és cselekedetei számomra példaértékűek. Mindenről szívesen hírt adunk, ami beleilleszthető ebbe a krisztusi vonalba, akkor is, ha nem keresztény eredetű.”

 

*