„Cause I know there’s got to be another level, somewhere closer to the other side
And I’m feeling like it’s now or never, can I break the spell of the Typical”
Lehet-e még valami újat mutatni a legkonzervatívabb könnyű műfajban, a bluesban? Ami annál ízesebb, minél mélyebb gyökerekből táplálkozik? A rock új hajtásaiból induló, New Orleans-i Mutemath megpróbálkozott a lehetetlennel, és friss hangzással dekonstruálja a bluest harmadik, Odd Soul című lemezén. A Mutemath a nem annyira progresszivitásáról ismert amerikai Mély Délen szöszmötöl ezer hatást magába szívó, eklektikus zenéjén.
Az Odd Soul mintha egy fordított irányú evolúció lenyomata lenne, hiszen egy erősen elektronikus első EP-től jutottak el a bluesig. Sőt, a történet még korábbról indult: az elődzenekar Earthsuit a kilencvenes években volt az amerikai keresztény rock műfaj egyik zabigyereke. A keresztény rock egy olyan címke az USA-ban, mint itthon a nemzeti rock: egy sikeres, ámde belterjes műfajról van szó, amelyből alig van átjárás a mainstrambe – és viszont. Az Earthsuit ebben a műfajban próbálta keverni a biblikus meszidzset kb. mindennel, ami szembejött: rock, soul, reaggae, hiphop, és így tovább.
Az Earthsuitból átalakult Mutemath nagyjából ugyanezzel próbálkozik a kétezres években, de sokkal kiforrottabb és szofisztikáltabb formában (mind zenében, mind szövegekben). A 2004-es Reset EP még egy elektronikus hatásokat mutató posztrock ujjgyakorlat volt, a 2006-os, cím nélküli első nagylemez viszont már a stadionrockig merészkedett a Typicallal. Ám nem elég csak az első slágernél megállni: eltérő hatások (Radiohead, Police, Black Keys, U2, Muse, Mogwai, DJ Shadow, stb.) által ihletett, mégis sajátos hangzású albumot vettek fel. A sokszínűség folytatódott a három évvel későbbi, kevésbé poposabb, szintetikus hangzású Armistice lemezzel.
Néhány hete pedig megjelent az Odd Soul. Az időközben három-, majd újra négytagúvá vált Mutemath leakadt a posztrockról, és elindult visszafelé az időben, hogy eljusson a hatvanas-hetvenes évek fordulójához, az azt uraló hardrock-bluesrock-progrock háromszöghöz. Az Odd Soul ezeket a hatásokat szűri át a korábbi lemezeknél visszafogottabban a mai elektronikán és az utólagos, kreatív stúdiószöszmötölésen. Így adnak jövőálló mellényt az egyébként zsákutcásnak is bélyegezhető retrórockra. A négy kiváló zenészből kiemelkedik Paul Meany énekes-dalszerző és kísérletező kedvű billentyűs, valamint Darren King, a banda hiperaktív, dubstep producereket és dobgépeket megszégyenítő precizitású dobosa. A Mutemath lemezeinél még jobbak a koncertek: tessék megnézni a Break The Same-et alább, kb. két tucat tételből álló progrock-kollázst adnak elő ezek a káoszt és reményt prédikáló college-fejek a színpadon.
A mély déli fiúk sikerrel ültették át az első lemezek elektronikus sodrását egy sokkal organikusabb hangzásra az Odd Soulon. Az eredmény alapján a Mutemath továbbra is ott van a friss és izgalmas, világméretű áttörést megérdemlő, de egyelőre az ajtón dörömbölő rockzenekarok között. Valószínűleg grafikus kollégánk, Zoli bácsi és én vagyunk a legnagyobb rajongói ennek az itthon még alig ismert négyesfogatnak, de mindenkit szívesen látunk péntek délutáni szerkesztőségi zenés hétzárásainkon, ahol gyakran szól a következő besztof.
Reset (2004)
Typical (2006)
Break The Same (2006)
Chaos (2006)
The Nerve (2009)
Odd Soul (2011)
Blood Pressure (2011)
