„Si vis pacem, para bellum.”
(Vegetius)
Angela Merkel háborús utalása nem vetett akkora hullámokat, mint gondoltam. A legtöbben ezt inkább költői túlzásként, retorikai elemként fogták fel, mint azt Babarczy Eszter írása is jól példázza. Babarczy szerint abszurd a felvetés, már csak azért sem valószínű háború Európában, mert az erős európai államok átlagéletkora igen magas, tehát Merkel biztosan nem úgy gondolta, amit mondott.
Márpedig szerintem a német kancellár úgy gondolta, s nem csak a Bundestag képviselőinek győzködésére használt ilyen erős fogalmat. Az európai (vagy ha tetszik: a nyugati) gazdasági rend recseg-ropog. Lehet, hogy sikerül úrrá lenni a felelőtlen költekezés miatti adósságválságon, s minden többé-kevésbé úgy megy tovább, ahogy eddig. De az is lehet, hogy borul az egész kóceráj, s néhány év múlva egészen máshogy néznek majd ki a mindennapjaink, mint azt az elmúlt évtizedekben megszoktuk. A bizonytalanság óriási, talán még a 2008-asnál is nagyobb. Ki tudná ma megmondani, hogy egy év múlva éppen melyik európai állam megmentésére kell összekaparni eurótízmilliárdokat? Hogy minden nagy francia vagy olasz bank túl tudja-e vészelni a saját lábán, állami segítség (vagy egyenesen államosítás) nélkül a görög adósságelengedést?
Az emberek hajlamosak személyes tapasztalataikat, a jelenlegi állapotokat indokolatlanul hosszú távra kivetíteni. Ha évtizedeken át nő a gazdaság és évről évre jobban élünk, akkor törvényszerűnek gondoljuk, hogy ez a jövőben is így lesz. Pedig nem természetes, a történelem mást, egészen mást mutat. Ugyanez a helyzet békével és háborúval is: szinte mindenki természetesnek veszi, hogy ha évtizedek óta béke van, akkor ez így lesz a világ végezetéig. Aki egyáltalán felveti egy háború lehetőségét, az viccel, túloz – vagy nem normális.
Mindezek tetejébe még a retrospektív békeérzetünk is csalóka. Magyarország a '90-es években, a délszláv háborúk során kétszer is nagyon közel állt ahhoz, hogy fegyveres konfliktus közvetlen részese legyen. Ha pedig nem csak az országot, de az egész magyar nemzetet figyelembe vesszük, akkor részesei is voltunk: vajdasági magyar fiatalok tízezrei kaptak katonai behívót, közülük sokan Magyarországra szöktek, akik viszont bevonultak, azokat előszeretettel vitték a frontra – nem egyszer éppen magyarok ellen harcolni. Gondoljunk csak a magyarok által is lakott Eszék ostromára, ahol mintegy ezren vesztették életüket, vagy a magyarlakta Szentlászló véres harcaira. A következő két videó ad egy kis ízelítőt abból, hogy Magyarország határától mintegy ötven kilométerre mennyire voltak békések a kilencvenes évek:
Itt állunk tehát óriási bizonytalanság közepette, amikor nem lehet tudni, mi borul és mi nem, s a történelemből tudjuk, hogy a nagy borulások nem egyszer végződnek – akár egészen váratlan – fegyveres konfliktusokban. Mit tesz erre a magyar kormány? Az idei körülbelül 220 milliárdról jövőre körülbelül 190 milliárdra csökkenti a magyar honvédelmi költségvetést. Azaz nem éri el a GDP-nk egy százalékát sem, miközben NATO-csatlakozásunkkor két százalékos arányt vállaltunk (ezt nem teljesítettük ugyan soha, de ennél távolabb sem voltunk még tőle). A honvédelemre pedig áldozni kell, mert békeidőben ugyan innen tűnik a legkevésbé fájdalmasnak az elvonás, viszont annál fájdalmasabb a felismerés, hogy mi minden hiányzik, amikor már baj van. Az éveken át a honvédelmen megtakarított százmilliárdokat hiába teremtené elő a bajban az ország: késő lesz. A védelmi képességek fejlesztése ugyanis legalább annyira idő-,mint amennyire pénzigényes.
Történt azonban a közelmúltban olyan kormányzati lépés is, ami – ha értelmezésünk helyes – kifejezetten pozitív a hazai honvédelem és hadiipari potenciál szempontjából. Ez nem más, mint az esetleges állami tulajdonszerzés a Rába Zrt-ben. A Véleményvezér szerint ugyan itt mindössze rejtélyes és drága hobbiról van szó, szerintünk viszont egy olyan vállalatról, ami a Magyar Honvédség gépjármű modernizációs programjának egyik fő beszállítója, komoly tudással és potenciállal. Márpedig Magyarország hadiipara nem áll valami fényesen, így e téren minden megmaradt gyártókapacitást meg kell becsülnünk, különösen, ha még exportképes termékek előállítására is alkalmas. Ebben az iparágban a tízmilliárd körüli vételár nem számít jelentős tételnek, és ahogy kedves kis latin mottónk is tartja: ha békét akarsz, készülj a háborúra.
