„...A modern világ viszont elégületlenül hagy, illetve ahol magában elégedettnek jelenik meg, ott alantas” (Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai)

  A baloldali libertarianizmus 1968-ban, egy messze látszó villanásban, kihunyni látszott Párizs utcáin. Közvetlen eredete – a hippimozgalom, a beatgeneráció – maga is egy visszatérés kísérlete volt, egy visszatérésé az üdvtanba nyúló gyökerekhez. A szándék valamiféle Isten nélküli kereszténységre irányult, örökké gyermeknek lenni az apa korlátozó szava és akarata nélkül. A szakadár marxista és kritikai szociológus Herbert Marcuse gondolatain felnevelődött ifjúság, kiábrándulva a létező baloldali gyakorlatból – legyen az szociáldemokrácia vagy kommunizmus –, és elvetve a hippi mozgalom szeretetvallását is, az utcákon fogalmazta meg hitvallását: „nem tetszik a rendszer!”.

  Marcuse tanítása különösképpen a fiataloknak szól, hiszen a központi fontosságú „szexuális forradalom” – biológiai meghatározottságok okán – az idősebbek számára kevésbé lehetséges társadalomkritikai program. Persze '68 sem volt előzmények nélkül való. A diáklázadások nagyjából a diáksággal egyidősek, az egész középkor hangos volt tőlük, és oly fontos, megkerülhetetlen problémák körül robbantak ki, mint a bor árának indokolatlan emelése, vagy az Ördögfing elszállítása. A harcias fiatalok már akkoriban is küzdöttek a nemzetközi pénztőke ellen, például nagy elánnal vettek részt a Talmud 1242-es elégetését követő pogromokban.

  A '68 óta eltelt évek az egész eszmerendszer kiüresedését hozták, a győzelem maga lett a halál. Hiába hódított meg minden fórumot a politikai korrektség, hiába indultak tucatszám gender tanszékek – a forradalmi tűz kihunyt. Szembeötlővé vált a kritikai gondolkodás tarthatatlansága akkor, ha ez a kritikai gondolkodás hatalmon van és nem kritizálnia, hanem állítania és cselekednie kell. Rawls és a többiek bágyadt, lélektelen ajnározása igen messze esett a korai lelkes társadalommérnökösködéstől és az utcai rendbontások izgató mindennapjaitól. A nagy időkre, mikor százezrek meneteltek a nyugati nagyvárosok utcáin vörös zászlók alatt, már csak néhány aggastyán és a teleírt könyvtárak emlékeztettek.

*

  Változni látszik azonban a világ, a kísértet újra megcsörrenti láncait és egyesek – a többség megalázó közönyétől kísérve – megpróbálják elfoglalni a Wall Streetet. A dolog – lássuk be – több mint időszerű a gazdasági depresszió okozta rosszkedv körülményei között. Egy materialista társadalomban nincs szörnyűbb dolog, mint az egzotikus turistautak árának növekedése. Meglátjuk, hány barikádot ér meg az ez ellen való tiltakozás.

  Különösen furcsa a helyzet itt nálunk. Hazánkban a '68-as nemzedék úgy vált az egyetemi és színházi büfék sztárjává, hogy oroszlánkörmeit nem tudta megmutatni az utcákon és tereken, kezét csak a zsebében szorította ökölbe, szégyenszemre még csak egy nyamvadt kukát sem gyújtott fel.

  Az ebből fakadó szégyenérzetet – mi mással – ideológiával enyhítette, miszerint az utcai politizálás prosztó jobboldali dolog, a tömegmegmozdulások résztvevői otromba csürheszellemről tesznek tanúbizonyságot, ilyen helyekre nemes individualista nem megy. A jelen események fényében módosítva: nem ment. A honi liberalizmus (ez a szó jobb híján szerepel itt) teljes kört leírva visszatér kiindulásához, a SZETA-s gyökerekhez, és a csövesek megindító sorsát tűzi zászlajára, akiknek szörnyű helyzetét senki sem képes náluk jobban átérezni.

  Szépen kirajzolódik a klasszikus lukácsi recept: a felső középosztálybeli, akcionista, belvárosi életvidám ifjúság, mint a szegények hivatott megmentője, lendületes megmozdulásokat indít a legmodernebb művészetek felhasználásával. Már amennyire megmentésnek számít a padon történő alvás, pisilés és kannásbor-fogyasztás jogainak védelme. Mi sem meghatóbb, mint mikor ez a mozgalom kezet nyújt a harmincegynéhány évesen nyugdíjba vonuló rendőröknek – akik egyébként verni és elkergetni szokták a fenti jogokkal kistafírozott csöveseket, de ez persze itt részletkérdés.

  A független értelmiségiben – ha éppen nincs hatalmon, mert ő hatalmon is független – mindig felerősödik a kritikai hajlam. Úgy tűnik, mostanra múlott el a baloldali tömegmegmozdulásokhoz kötődő keserű történelmi tapasztalatok emléke. Nálunk ugyanis a hajdanvolt bornírt május elsejék emléke kapcsolódik az utcán politizáló baloldalhoz, nem pedig a vidám antikolonialista harcé, mint boldogabb országokban. Hogy mennyire régi is ez az új, álljon itt egy igen korszerű YouTube-idézet:

  A képekről (fiatalabbak kedvéért) – John Lennon mellett – minden Karsay Dorottyák öreganyja, Yoko Ono néz vissza ránk.