A konzervativizmus jelentéséről közölt publicisztikát Pelle János a Magyar Nemzet október 11-i számában (Versenyfutás az idővel. Státuskonzervatívok, értékkonzervatívok és neokonok. 6. oldal). A szerző gondolatmenete a maga módján logikus, rendelkezik belső koherenciával, ám következtetései, fogalomhasználata spekulatív, amely nem veszi figyelembe az általa használt kifejezések történelmileg kialakult jelentését, így tisztázó szándéka ellenére inkább összezavar.
A szerző státuskonzervatívnak nevezi az MSZP-t abból a megfontolásból, hogy a párt a saját maga által 2010-ig kialakított helyzetet védelmezi. Ennek a baloldali állapotnak a védelmezése azonban, összevetve azzal, amit korábban a státuskonzervatívok védtek, sokkal inkább nevezhető egyszerűen a baloldali status quo védelmének. Pelle fogalomhasználata arra emlékeztet, amikor az ortodox kommunizmus híveit nevezték „konzervatívnak”, a haladóbbakat meg „reformereknek”. Legelső teoretikusait leszámítva a konzervativizmusra egyáltalán nem igaz a status quo védelme – főleg nem azután, hogy a status quo baloldali lett. Ezért az MSZP egy lapon emlegetése Metternich-hel és a Jászai Mari téren végre szobrot kapó Tisza Istvánnal finoman szólva sem elegáns, már csak azért sem, mert ők még benne éltek egy olyan, a konzervatívok által tisztelt nyugati politikai hagyományban, amelynek lerombolásában igen sok „érdeme” van az MSZP elődpártjának. Ezért lehetett Metternich és Tisza a status quo védelmezője, a későbbi konzervatívok viszont a korábbi status quo értékeinek hordozói – a Pelle által is használt kifejezéssel élve: értékkonzervatívok.
Ehhez kapcsolódik egy széles körben elterjedt téveszme, amely szerint az MSZP, valamint az Európai Unió neoliberálisok lennének. Értve ez alatt azt, hogy a „szabályozatlan piac” hívei és „multipártiak”, következetesen a külföldi tőkét részesítik előnyben a magyarral szemben, miközben adóemeléseket, megszorításokat szorgalmaznak és alkalmaztak.
A neoliberális jelzőt, ami ma egy össze-vissza használt szitokszó, az osztrák és a chicagói közgazdasági iskolára akasztották rá (legismertebb gondolkodói: Friedrich von Hayek, Ludwig von Mises és Milton Friedman), habár ők nem nevezték magukat neoliberálisnak. Hozzájuk valóban nem állt közel a protekcionizmus, viszont az MSZP által sűrűn alkalmazott adóemelő-megszorító politika sem, sokkal inkább az adócsökkentés. Persze az adócsökkentés általában a szociális juttatások és kedvezmények csökkentésével is jár (ilyen értelemben nevezhető megszorításnak). Ám éppen annak érdekében, amit a jelenlegi Orbán-kormány is kitűzött maga elé: hogy csökkentse a járadékokból élők számát, öngondoskodásra és munkára ösztönözzön. Az öngondoskodás a Bokros-csomag és a Gyurcsány-kormány idején is jelszó volt, ám arra az abszurd elgondolásra építve, hogy úgy növelnek adókat, hogy közben csökkentik a szociális juttatásokat.
Gyurcsány Ferenc emellett sokat hivatkozott Tony Blair volt brit munkáspárti miniszterelnök egykori tanácsadója, a szociológus Anthony Giddens által kiötölt „harmadik út” elméletére. Ezt a harmadik utat a neoliberálisok erőst bírálni szokták, ugyanúgy, ahogy a jóléti államot is – akár csak Orbán Viktor legutóbbi tusnádfürdői beszédében. Nem hiába vádolják egyesek (tévesen) épp Orbánékat neoliberalizmussal-neokonzervativizmussal: a segélyezés szigorítása, az egykulcsos adó és más hasonló lépések ebbe az irányba mutatnak. Mások viszont, hasonlóan egy-egy lépést kiragadva, szocialista gazdaságpolitikát tulajdonítanak Orbánéknak, többek közt a chipsadó és a bankadó miatt. Az Európai Unió szabályhalmaza pedig, amelyben még egy bakancs használati utasítását is szabályozzák, a neoliberálisok szerint rémálom.
A neoliberális gazdaságpolitika megvalósítóiként a szerző a nemrég Budapesten, a Szabadság téren szobrot kapott Ronald Reagan amerikai elnököt és Margaret Thatcher brit miniszterelnököt (valamint Chile diktátorát, Pinochet tábornokot) említi, mint „neokonzervatívok”. Azaz szerinte akkor lesz valaki a jobboldalon neokonzervatív, ha neoliberális gazdaságpolitikát folytat. A neoliberálisok és neokonok gazdasági elképzelései ugyan mutatnak rokonságot, de mégsem azonosak: Hayek minden állami szociális szerepvállalás ellen volt, így a jóléti államokat is létükben kritizálta, míg a neokon gondolkodók (például Irving Kristol, Daniel Bell) ugyan kritizálták a jóléti állam túlburjánzását, de nem a puszta létét (Kristol bírálta is Hayeket).
Reagan kormányzatában felbukkantak a neokonok is. Ám ő nem hallgatott rájuk mindenben, másrészt a választást is az amerikai jobboldal összefogásával nyerte meg, támogatói közt így ott voltak a mostanában a neokonokat sűrűn kritizáló, ám ugyancsak szabadpiac-párti paleo- (ős-) konzervatívok is. Reagan és Thatcher, akik ezek szerint bajosan nevezhetők neokonnak, igen sokra tartotta a Pelle által emlegetett konzervatív értékeket: a családot, a nemzeti öntudatot, a kemény munkát és a takarékosságot – szemben az MSZP-vel, ami mindig is szerette a segélyeket. A neoliberálisoktól azonban mi sem áll távolabb, mint a segélyezés gondolata. A neokonzervatív jelző használatának pedig itthon semmi értelme nincs, mivel a neokonok amerikai problémákra igyekeznek az ottani hagyományokban gyökerező választ adni.
A szabad piac konzervatív hívei szerint (jó esetben) a hagyomány, a szokások, az erkölcsök, intézmények és a törvények szövetében létezik. A társadalmi szolidaritás pedig az egyéni és közösségi szerepvállalások által valósul meg igazán, nem pedig akkor, ha az állam szolidarít helyettünk, de a mi pénzünkből a rászorulókkal. (Ez persze nem jelenti azt, hogy az államnak ne lehetne szociális szerepvállalása is, de kérdéses, hogy ez milyen mértékben üdvös.) A baloldal társadalomátalakító tervei éppen ezeket a hagyományokat, szokásokat, intézményeket rombolnák le, hogy felszabadítsanak és egyenlősítsenek (holott szabadság és egyenlőség nem egyeztethető össze).
Így aztán Pelle János azon állítás sem állja meg a helyét, hogy „a második világháború után megjelent” értékkonzervativizmust „már össze lehetett egyeztetni a nagy társadalomátalakító tervekkel”. Az állam valamekkora szociális szerepvállalása még nem ilyen terv, és a 19. században is magáénak vallotta például az angol konzervatív miniszterelnök, Benjamin Disraeli vagy épp a társadalombiztosítás és a felosztó-kiróvó nyugdíjrendszer atyja, Bismarck kancellár. A kontinensen az állami beavatkozástól a 19. századi státuskonzervatívok („reakciósok”) sem riadtak vissza, éppen a társadalomátalakító terveket megvalósítani kívánó európai forradalmak okozta törések miatt (gondoljunk a restaurációkra).
Ilyen forradalmi akciókkal viszont a második világháború utáni értékkonzervatívok, például de Gaulle francia elnök vagy a német kereszténydemokraták is szembenéztek, gondoljunk csak az őket fasisztának tituláló 1968-as lázongásokra vagy a Vörös Hadsereg Frakció merényleteire. Emellett de Gaulle gazdasági tanácsadója, Jacques Rueff barátja volt a „neoliberális” Misesnek. A sokat dicsért német „szociális piacgazdaságot” megalapozó, kereszténydemokrata Konrad Adenauer kancellár gazdasági minisztere, később utódja, Ludwig Erhard annak a Wilhelm Röpkének és társainak az elképzeléseit tette meg gazdaságpolitikája alapjául, akiknek példaképe a neoliberális osztrák iskola volt.
Hayekéket biztosan lehet bírálni konzervatív szemmel is, de még így is sokkal közelebb állnak a konzervatívokhoz, mint a társadalomátalakító tervek. A szabad piac természetesen tökéletlen, de tökéletes gazdasági berendezkedés nincs. Ahogy a gazdasági „modelleket” sem lehet csak úgy váltogatni: a kapitalizmus (ahogy a feudalizmus is) nem közgazdászok agyában megszületett elmélet, hanem évszázadok alatt kialakult gyakorlat. Attól még, hogy valaki a szabad piac híve, nem lesz sem neoliberális, sem neokonzervatív, sem baloldali.
*
Megjelent a Magyar Nemzet 2011. október 18-i számában.